Képtelen vagyok írni, valami hiányzik belőlem, belőle, a betűkből, a szavakból. Azok csak mind betűk, és nincs bennük semmi. Üresek. Érzéktelenek.
Akárhogy próbálkozom, minden egyes mondatomat pocséknak érzem, képtelen vagyok párbeszédet írni, képtelen vagyok átadni az érzéseket, képtelen vagyok érzéseket vinni bele. Nem írónak születtem, csak valami idegesítő, hülye kontár vagyok, aki megpróbálja elhitetni magával, hogy jó valamire. Hogy van valami célja az életben, és nem csupán az üres Létezés. Hogy talán érdekel valakit, amit művel, pedig szimplán a képzelet az, ami olvashatóvá teszi az egészet. Nem én. Én nem vagyok senki.
Vesznek körül emberek, akik túl vakok ahhoz, hogy észrevegyék, amit már nekem is észre kéne vennem: nem vagyok jó semmire, nincs célom az életben, csak túlélni, boldognak lenni.
De hogy? Hogyan legyen boldog az ember, mikor nincs körülötte semmi, csak az üresség, az érdektelen ölelések, üres, érdekszerű szavak?
Nem tudok írni, képtelen vagyok bármire is, ezt pedig senki nem veszi észre. De mindenki elvárja, hogy mosolyogjunk, hogy állandóan nevessünk a világra. De kinek? Mindenki csak azzal törődik, amire neki szüksége van. És mi van a többivel? Azokkal, akik képtelenek maguk boldogulni, akiknek szükségük lenne a vigasztaló, megértő szavaikra?
Százszor is elmondják, hogy szeretnek. De mit ér mindez, mikor csak üres szavak, érzelem nélküli semmik?
Nem tudok írni. Csak elhitetem magammal és a környezetemmel, hogy képes vagyok valamire, képes vagyok lenni Valaki. És velem ki hiteti el? Ki lesz, aki elmondja, hogy tényleg kellek a világnak, tényleg szükségük van rám, nem csupán egy báb vagyok?
És mi ez? Mi ez, ami körülvesz minket, mire kellünk egyáltalán, mire kellek én? Mire vagyok jó? Kinek vagyok jó?
Még most sem tudok írni, minden szavam erőltetett és felszínes, elhiteti az emberekkel, hogy vannak érzéseim, elhitetem magammal, hogy jó vagyok valamire, hogy tudok adni valamit az embereknek. Pedig nem. Nem tudok semmit.
Csak írok, próbálok tenni valamit, próbálok lenni valaki ebben az üres semmiben, ebben a fekete mélyben. Nem akarok kilábalni belőle, nem akarom, hogy bárki is észrevegye, nem akarom, hogy idejöjjenek, és megkérdezzék, mi bajom, nem akarom, hogy megvigasztaljanak. Azt akarom, hogy békén hagyjanak, és játszhassam tovább ezt az értelmetlen hitegetést. Azt akarom, hogy legyek valaki, hogy észrevegyenek, hogy érjek valamit. Hogy ne csak ez a felszínes élet legyen körülöttem, hogy az emberek értékeljék egymást, hogy értékeljenek engem, értékeljék, amit teszek, hiába nem vagyok rá méltó, hiába vagyok Senki.

Azt akarom, hogy érjek valamit.