Úgy érezték, elég ennyi sokk egyetlen napra, a megbeszélést berekesztették a következő napig. Mikor már mindenki kiment a nappaliból, Draco még mindig mozdulatlanul ült a helyén. Harry észrevette volt évfolyamtársa bénultságát, odament hozzá, elé húzott egy fotelt, és leült. A szőke férfi még mindig nem reagált.


- Malfoy.


- Draco. Egyenrangúak vagyunk.


- Akkor legyen Draco. Mi van veled?


A kérdezett hezitált egy kis ideig, hogy beavassa-e érzéseibe a fekete hajú férfit, végül úgy döntött, hogy teljen mindegy már, hogy mit tesz.


- Minden, amit apám tanított, amit gondoltam, hamis. Hogy lehetnék büszke a származásomra, ha az csak halvány árnyéka a régi mivoltának?


- Ha nem lennél aranyvérű, Camille nem lenne a feleséged.


- Igazából nem csak erről van szó. Nézz rá - intett fejével az ajtóban beszélgető nő felé - a legtisztább aranyvérű, és ő ezzel tisztában van. Olyan hatalma van, amiről én csak hittem, hogy birtokolni fogom valaha is. És mit csinál éppen? Grangerrel cseveg. Egy sárvérűvel, vagy ahogy ő mondja, kevertvérűvel. Nincs benne semmi elhatárolódás, semmi kérkedés. Büszke a múltjára, de nem hangoztatja a családja erényeit. Pedig sok van, nekem elhiheted, ráadásul hercegi rangot foglalnak el a társadalomban - mondta lemondóan.


- És te ennek nem örülsz? Ha nekem ilyen nemes asszony lenne a feleségem, én lennék a legboldogabb férfi a világon.


- Hát nem érted, Potter? Nem vagyok méltó hozzá.



Camille és Hermione a nappali ajtajában álltak, és a Palota falairól beszélgettek, amiről a fiatal nő még Perselus beszámolójából értesült.


- Megengeded, hogy egyszer meglátogassalak? Bevallom, nagyon szeretném tanulmányozni a feljegyzéseket.


Camille csak mosolygott a kérdésen. A megbeszélés alatt nyilvánvalóvá vált számára, hogy Hermione szüntelenül égett a tudásvágytól.


- Nemsokára te is jössz, ahogy a többiek is. A Palota stratégiai fontosságú a terveimben.


Albus mosolyogva biccentett a nő felé, hogy kövesse őt. Camille otthagyta a fiatal boszorkányt és a professzor után ment az első emeleti, picike szobába.

Meglepődött, mikor Peppy-t, a manót látta odabent.


- Hát te? Nem mondtam, hogy kövess.


- Peppy meg is büntette magát merészségéért, Úrnőm, de Peppy nem maradhatott a kúriában Úrnőm nélkül - a manó hatalmas szemei könnyekkel teltek meg - kérem, ne küldjön vissza.


- Mutasd a kezed - lépett közelebb a kétségbeesőhöz. Leguggolt a manó elé, hogy közel szemmagasságba kerüljön vele. Kezét megfogva, eltüntette a vágások okozta sebeket.


- Ha még egyszer bántod magad, nagyon megharagszom. A tulajdonom vagy, én döntöm el, mikor okozhatsz magadnak fájdalmat, szándékosan - kemény hangját melegebbre váltotta - Nem véletlenül nem utasítottalak arra, hogy kövess. Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy gondoskodni tudjak egy manóról. Mindazonáltal Mrs. Weasley biztosan örülni fog a segítségnek. Amíg ebben a házban tartózkodunk, addig megkérlek, hogy könnyítsd meg a dolgát a házimunkában.


Albus csendben nézte a jelenetet. Magában tisztelettel adózott a nőnek, amiért képes volt megérteni egy olyan egyszerű lény problémáját, mint egy házimanó, aki fél a ház urától és inkább megbünteti magát, de önállóan dönt sorsáról.


- Most menj, kérdezd meg, mit segíthetsz.


A manó úgy szaladt egészen a konyháig, hogy a fülei vadul lobogtak.


- Sipor is ilyen széles vigyorral rohangálna, ha elbocsátanám - mondta a körülötte állóknak Sirius, akik jót nevettek a megjegyzésén.


- Camille, honnan jött ez a manó?


- A privát manóm volt a kúriában. Ideszökött, mert nem akart ott maradni, Mrs. Weasley. Imád dolgozni, le sem lehet vakarni. Megtenné, hogy lefoglalja valamivel? Addig én keresek neki valami alvóhelyet.


- Természetesen kedvesem, de gyere, mutatok egy pici kamrát, azt át tudod alakítani, ha gondolod.


- Az jó lesz Peppy-nek, köszönöm.



Remus, és Sirius meglepődve néztek utána.


- Hermione megtalálta a párját - nevettek egymásra, az egyszerre kimondott mondaton.


- Kit találtam meg? - lépett hozzájuk az említett.


- Camille éppen most ment le Molly-val, hogy saját kezűleg gondoskodjon a manója fekhelyéről.


- Itt van egy házimanó?


- Most már igen. Utána szökött.




Peppy segítségével hamarabb elkészült az ebéd. Mint kiderült, a manó ottléte valóban megkönnyítette a ház asszonyának a dolgát. Igaz, gyorsabban is végeztek volna, ha Hermione nem kérdezgeti a kis lényt olyan dolgokról, mint a fizetés, vagy a szabadság. A házi szolga szörnyülködve válaszolt a fiatal nő kérdéseire.


- Hagyd, Hermione, ne hozd zavarba - Camille az asztalnál ülve nézte a jelenetet.


- De hát neki is joga van hozzá.


- Tőlem - mondta lemondóan a manó gazdája - de ne akkor faggasd, amikor én is ott vagyok. Akkor sem mondana rólam rosszat, ha megparancsolnám neki. Ha valóban vágyna fizetésre, vagy több szabadidőre, akkor sem kérné, mert kötik őt a fajtájára vonatkozó kötelékek.


- Akkor kérdezd meg tőle.


- Miért ne? Peppy van valami, amit nagyon szeretnél? Legyen az bármi.


A manó erre lehajtotta a fejét. Camille felé fordult, jelezve, hogy várja a választ. A manó tényleg vágyott valamire, ez tisztán látszott viselkedésén, ahogy az is, hogy nem meri kimondani.


A hosszú csendet végül a nő törte meg.


- Rendben. Ha úgy gondolod, hogy itt az ideje, akkor majd közlöd velem, aztán majd meglátjuk, hogy teljesíthető-e. Vagy annyira merésznek tartod, hogy nem mered megkérdezni sosem? Esetleg ruhát szeretnél?


A manó erre felkapta a fejét, és ijedten nézett úrnője szemébe.


- Ne küldjön el, Peppy nem viselné el azt a szégyent.


- Nem szolgáltál rá, hogy elküldjelek.




x x x





Perselus felszisszent, és a karjához kapott. Megkereste az igazgatót, és tudatta vele, hogy mennie kell.


- Nem maradok ebédre, Albus. Hívat.


- De hiszen tegnap voltál nála. Nem szokása ilyen gyakran magához rendelni titeket.


- Fogalmam sincs, mi történhetett. Majd beszámolok róla, most indulnom kell.


Lépteit gyors tempóra véve kiment a házból, egy halk pukkanó hang jelezte távozását.




Mikor megérkezett a terembe, meglepetten vette észre, hogy Voldemort és mindegyik híve úgy helyezkedtek a helyiségben, mintha egy rendkívül fontos személyt várnának. Az álarcos halálfalók, uruk két oldalán sorakoztak fel, egyetlen utat hagyva szabadon. Perselus tudta, hogy a vendég érkezése után a kör bezárul, és nincs menekvés.

Az egész épület hopponálásgátló bűbájjal van ellátva, így a szerencsétlennek esélye sem marad a menekülésre. Lelkét felkészítette az elkövetkező, minden bizonnyal borzalmas látványra.



Beállt a helyére és várt, mint mindenki más. Szeme sarkából látta, hogy a sötét mágus feszülten méregeti a két sort. Tehát nagy fogás. Vajon ki lehet, aki miatt ennyire ideges? Még az árulók miatt is higgadtabb szokott lenni.

Kérdéseire hamarosan választ kapott. Egy fiatal nőt vezettek be, mágikus kötelekkel megbéklyózva. Mikor a foglyot durván a földre lökték, lebomló sötétbarna haja eltakarta az arcát.


- Drága híveim. Sosem fogjátok kitalálni, hogy kit tisztelhetünk ennek a vérárulónak a személyében.


Perselusban szörnyű gyanú kezdett ébredezni. Mikor a nő felállt és büszkén felszegte az állát, beigazolódott a gyanúja. Amelie!


A nő kényelmes, lassú mozdulatokkal felállt, szemét bátran fogvatartója tekintetébe fúrta.


- És most halljuk, mit csicsereg nekünk. Mi a Főnix Rendje bejáratának jelszava?


A nő gyöngyöző kacajt hallatott, majd egyszerűen lerázta béklyóit.


- Esztelen, ha azt hiszi, én információt szolgáltatok ki Önnek. Egyetlen okból vagyok még itt, és ez a kíváncsiság. Látni akartam, ki az a szörnyeteg, akitől a varázslók annyira félnek, hogy a nevét sem merik kiejteni.

Akkor sem mondanám meg, ha tudnám. El kell, hogy keserítsem, uram, még sosem jártam a Főnix Rendjének főhadiszállásán. Mivel közöm sincs hozzá.


- Hazudsz, áruló!


- Én nem árultam el senkit, és semmit. És hiába próbálsz az elmémben turkálni, nem találsz semmit, ami neked fontos lehet.


- Hol van Eyla Temploma? - hangja most már kétségtelenül haragos volt.


Perselus nézte a nőt, próbált olvasni a viselkedéséből, de csak elszántságot látott. Hát tényleg meg akar halni?



- A húgomnak igaza volt veled kapcsolatban. Te vagy az evolúció mellékvágánya. Az emberi törzsfejlődés szégyene - csevegő hangszíne csak tovább tüzelte fogvatartója haragját.


- Hogy merészeled, te mocskos véráruló?



Amelie az álarcos nő felé fordította fejét. Pillantása mérhetetlen dühöt sugárzott. Kinyújtotta a karját, majd szinte köpve a szavakat, a nőre ripakodott.



- Bellatrix Lestrange. Amikor én beszélek, te hallgatsz! - ujjait ökölbe szorította, majd mintha láthatatlan kötélen rángatná, iszonyatos erővel a szemben lévő falhoz csapta a nőt. Az, ájultan esett a földre.



Voldemorton kívül mindenki felhördült a váratlan eseményre.



Perselus magában elismerően tapsolt. Sosem gondolta volna, hogy ez a törékeny, kedves, fiatal nő, ilyen agresszív tud lenni.



A sötét mágus vörös szemei izzottak a dühtől, de kénytelen volt taktikát változtatni.


- Mit szólna egy ajánlathoz, Amelie?


- Tegye meg. A jó üzletnek sosem voltam ellensége - hangja higgadt volt, ami sokakból elismerést váltott ki. Most látták meg igazán, mekkora mentális erő lakozik foglyukban. A nő, mintha csak figyelme egy részét fordítaná az alkudozóra, rendezgetni kezdte ruháját.


- Vegye rá Eylát, hogy a végső csatában mellettem harcoljon. Az ő segítségével győzelmet aratok, én fogom uralni a világot. A közbenjárásáért cserébe hajlandó vagyok megosztani Önnel ezt a kis királyságot.


Amelie összeráncolt szemöldökkel elkezdett sétálgatni.


Perselusnak kétsége sem volt, mit gondol a nő, és már nagyon örült, hogy ma itt lehet, és végignézheti a műsort. Elhatározta, hogy az emléket elteszi egy fiolába, és egy különösen alkoholos összejövetelen megosztja a többiekkel, természetesen Amelie engedélyével. Tetszett neki a nő karakánsága.


Amelie megállt, körbefordult, közben végignézett a tömegen. Szeme a pillanat töredékére megakadt, de mivel nem akarta lebuktatni a kakukktojást, elvette tekintetét.

Végül elmosolyodott, majd visszafordult az ellensége felé.


- Beszélhetünk nyíltan?


- Természetesen, kisasszony. Mi több! Kérem, tegyen így.


- Nekem úgy tűnik, kérem, javítson ki, ha tévedek, de maga egy skorpió.


- Mire céloz ezzel?


- Elmesélek egy történetet. Ígérem, rövid leszek. Egy napon, egy skorpió nagyon át akart jutni a folyó túlpartjára. De, mint mi is tudjuk - mosolyodott el kedvesen - a skorpiók nem tudnak úszni. Egy tőle nem messze sütkérező békát kért meg, hogy a hátán vigye át.


Perselus egyre kíváncsibb lett, mit hoz ki a nő ebből a szituációból. Minden figyelmét rá irányította.


- A béka hevesen ellenkezett, mondván, hogy a skorpió meg fogja marni, és ő még nem akar meghalni. Az állat igen meggyőzően bizonygatta, hogy ez nem fog megtörténni. Érvei között szerepelt többek között az, hogy neki szüksége van a béka segítségére, nélküle nem jut át a túlpartra.

A kétéltű beegyezett, és megengedte, hogy a skorpió a hátára másszon. Már a folyó közepénél járhattak, mikor megtörtént az incidens, amitől szegény pára tartott. Megmarta a skorpió - mondta magyarázó stílusban - Megkérdezte tőle a béka, miért tette ezt, hiszen így most mindketten megfulladnak.

A gyilkos állat mi mást is mondhatott volna, mint az igazságot? Mit vársz tőlem? Hiszen skorpió vagyok.


- Ez egy nagyon szép történet. Azt szerette volna közölni ezzel, hogy nem bízik bennem?


- Látom, vág az esze - mondta összehúzott szemekkel, cinkos hangon a nő - Ezen mesén felbuzdulva, kiterítem a lapjaimat uram, amennyiben lehetőséget ad rá.


Voldemort nem válaszolt, vértelen ajkait gúnyos vigyorba húzta. Tudta, mit fog mondani a nő, de azt akarta, hogy végig mondja, és utána, hívei szeme láttára meg fogja kínozni, hogy letörje a bátrabbak szarvait. Példát akart vele statuálni. Biccentett, hogy várja a monológot.


- Ön, kedves Tom, az aranyvérűek jogait hangoztatja, miközben csak anyai ágon birtokolja azt. De ez édes kevés ahhoz, hogy szavait komolyan vegyem. Nem kell szégyenkeznie - mondta kezeit maga elé tartva egy pillanatra - Jópáran vannak itt magán kívül, akik szintén kevert vérűek.


Mindent tudok magáról, amit tudnom kell. Az édesanyja, Merope Gomold, Mardekár Malazár egyenesági leszármazottja. Ez így szépen hangzik, de a Gomoldok nem csak hogy elszegényedtek, hanem a beltenyészetnek köszönhetően öröklődő elmebetegségben szenvedtek. Ez az anyján nem ütközött ki, viszont ott lappangott, egészen a haláláig.


Az apja egy igen gazdag, jóképű mugli, Tom Denem. Merope valószínűleg kénytelen volt szerelmi bájitalokkal magához láncolni, mert másképp sosem született volna meg maga. Tomnak ugyanis menyasszonya volt. Megjegyzem, undorító dolog ellopni más ember jegyesét.


Aztán biztos nem adagolta tovább a szert, mert mikor maga a világra jött, Tom már otthon, Merope pedig egy mugli közkórházban volt rongyosan és reményvesztetten. Ő meghalt a szülés után, csupán nevet hagyva magára, Ön pedig kedves Tomas Rowle Denem, egy szánalmasan kevés pénzből gazdálkodó árvaházba került.


Érthető tehát, hogy miért küzd annyira a hallhatatlanság eléréséért. A hibát ott követte el, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonított Harry Potternek. Most már sosem szabadul tőle, de a vágyától is nagyon távol került a saját ostobasága miatt.


És most figyeljen, mert most jön a lényeg - felemelte hangját, hogy mindenki tisztán hallja - Én, Amelie Bereniké Almássy egy színtiszta aranyvérű, hercegi származású család tagja vagyok. Büszkén tekintek a múltamra, mert sok olyat adtunk a világnak, amely megörökítésre méltó.

Ön egyetlen dolgot sem tud felmutatni, ami számomra érdekes lehet, akár egy kicsit is. Maga egy tehetségtelen elmebeteg, aki a pálcája nélkül csak egy tehetetlen mugli - arca kipirult, ahogy belelovalta magát mondókájába - Mérhetetlenül vágyik az elismerésre, de nem veszi észre, hogy sosem kaphatja meg az őszinte csodálat érzetét, mert nincs még egy olyan biológiai tévedés, mint maga - végül színtelen hangon befejezte a társalgást - Több időt nem vagyok hajlandó Önre pazarolni. Imádkozzon, hogy harc közben ne fussunk össze.



Vetett még egy utolsó, lesújtó pillantást a villámló szemű Voldemortra, majd egyszerűen eltűnt.


Perselus nagyon remélte, hogy sosem fog vele így beszélni a nő. Ez a stílus még őt is összekuporodásra késztette volna.


Voldemort üvöltött haragjában.


- AZONNAL HOZZÁTOK VISSZA!


Dühének mértékét a közelében állók érezhették a legjobban. Pálcájával hadonászva rajtuk töltötte ki bosszúját.


Aznap este sok holttestet kellet porrá változtatni...