Legközelebb fehér párnák közt tértem magamhoz. Pislantottam néhányat, majd lassan a homályos tárgyak is kiéleződtek. Beletelt egy-két percbe, mire felfogtam, hogy kórházi ágyon fekszem. Nehézkesen felültem, majd rögtön a mellettem lévő ágyra esett tekintetem. Harry fekszik rajta, és békésen szuszog. Még most is alig tudom elhinni, hogy vége. Ráadásul, ezúttal nem is tér vissza, hiszen nem csupán a testét, de a lelkét is elpusztította, mint ahogy pár csatlósát is vele együtt. Nem emlékszem sokra, csak hogy Lupin és Mordon professzor elfognak párat, majd megérkezik McGalagony utasítására az auror parancsnokság is, és elviszik az életben maradt foglyokat. Lucius még utoljára próbált fia lelkiismeretére hatni – aki a csata végére támolygott be egy kábító-átok után -, de úgy látszik, ő is örökölt valamit a Malfoyok véréből. Nem volt hajlandó, még egy szót se hallani apja könyörgéséből, hanem tüntetőleg elfordult. Harry már Voldemort megölése után eszméletlenül esett össze, nem is csodálkozom. Rengeteg energiájába telhetett az a fényesség, amit megidézett. Odasiettem hozzá, hogy lássam, tényleg csak a végkimerülés miatt esett össze. Semmi kétség, azért voltak sérülései bőven, de azok elenyészők ehhez képest. Leültem mellé, és néztem szép arcát, egészen addig, míg apa oda nem jött hozzám, hogy mennünk kéne. Lassan felálltam, de a mozdulattól hatalmas fájdalom nyílalt belém, és elájultam.
Most itt vagyok, nem tudom, valószínűleg az iskolai gyengélkedőn lehetünk, de nem vagyok benne biztos. Az éjjeliszekrényen temérdek édesség és ital sorakozik, tehát már lehettek látogatóink. Nem tudom megállni, a roxmortsi hétvége óta – ami talán két napja lehetett -, egy falatot sem ettem. Muszáj valahogy pótolnom az elvesztegetett ételmennyiséget! Leveszek egy csoki békát, majd azonnal enni kezdem. A csomagolás zörgésére Harry is kinyitja szemeit, majd miután kellő képen körülnézett, és felfogta a látottakat is, ülésbe helyezkedett.

- Szia! – köszönt olyan lágyan és kedvesen, ahogy mindig is szokott. – Mióta lehetünk itt?

- Nem tudom, talán egy napja. Nézd, már látogatóink is voltak – mutattam az édességektől roskadozó kis asztalkára.

- Aha, szóval már azt majszolgatod! – nézett rám vádlón, amivel engem – legyenek bármilyenek is a körülmények -, folyton ki tud hozni a sodromból.

- Elegem van, inkább most szólj, ha nem akarsz elhízott barátnőt magadnak, és akkor el is válhatnak útjaink, mert én nem fogok lemondani a finomságokról a szúrós szemeid miatt! – oktattam ki egy cseppet hangosabban a kelleténél, mire apróra összehúzta magát.

- Jó, nyugi, ne kapd fel a vizet – próbált csitítani. – Bocs, kicsit fáradt vagyok, és idegileg is kimerültem – túrt bele hajába.

- Nem csodálkozom, szép kis pusztítást vittél véghez, de legalább nincs több rettegés a Sötét Nagyúrtól!

- Gondolod? A sötétségnek sosincs vége, csak más alakban jelenik meg.

- Tudom, de addig is lehet örülni a jelennek, vagy nem? – kérdeztem kacéran, majd átmásztam az ő ágyába. Kissé meg is billentem a művelet közben.

- Hoh, vigyázz, nehogy a végén most essen bajod – kapott el, mielőtt leeshettem volna. – Nem öthónapos terhesen kéne légtornászkodnod!

- Olyan messze voltál – szabadkoztam, és a vállának dőltem. Annyira jól esett hozzábújni, az ölelő karjai közé. – Szeretlek!

- Tényleg? Tegnap még nem ezt mondtad!

- Te is tudod, hogy mért tettem! Csak így tudtam ezt kihozni belőled. Sajnálom, hogy kicsit durva módját választottam – öleltem egyre szorosabban magamhoz.

- Honnan tudtál róla?

- Nem tudom, mire gondolsz, fejtsd ki bővebben! – játszottam a tudatlant, mire megforgatta a szemeit. Úgy szeretem, mikor ilyen!

- Bonnie – hangja csöppnyi ingerültséget hordozott. – Honnan tudtad, hogy a szeretet hatalma a bőrömben van?

- Lehet, hogy nem vagyok éppen kedves a diáktársaimmal, de Dumbledore-ral elég jó viszonyban voltam. Ritkán ugyan, de párszor beszélgettünk rólad is. Egy ilyen alkalommal mesélte, hogy hogyan menekültél meg elsőben. Amúgy meg hétpecsétes titok volt, tehát mindenki tudott róla.

- És te még emlékeztél rá?

- Szelektív a memóriám, csak arra emlékszem, amire igazán akarok – mosolyodtam el, majd arcom újra komorrá vált. – De igazából, nem ez a helyes magyarázat a történtekre.

- Kíváncsian várom! – húzódott el, hogy jobban a szemembe nézhessen.

- Szóval, Voldemortnak az volt a terve, hogy megitat velem egy bájitalt, amitől újra azzá a lánnyá válok, aki régen voltam. Azt várta tőlem, hogy bántsalak. Úgy akart elküldeni a túlvilágra, hogy közben lásd, hogy a szerelmed és a gyermeked az ő kezében vannak. Ez volt az ő nagyszerű terve veled szemben. Akkor nagyon féltem, hogy visszaalakulok azzá, de aztán jött apa és megnyugtatott, hogy nincs rám hatással a főzet. – Egy ideig mindketten hallgattunk, majd újabb emlékek törtek utat fejemben.
- Tudod, ezt még senkinek sem mondtam el, de volt egy közös beszélgetésünk McGalagonnyal. Akkor azt mondta, hogy eljön majd az idő, amikor mindenkinél nagyobb szükségem lesz apára, és ő el fog jönni, hogy bebizonyítsa, kiérdemli az „apa” megnevezést. Nos, ott… a várbörtönben tényleg szükségem volt rá, és eljött. – A smaragdzöld szemek együttérzésről árulkodta, ahogy a tekintetébe néztem. – Olyan bután hangzik, de kezdem megszokni ezt a szót: apa, valahogy könnyebben jön a nyelvemre, mint eddig.

- Elhiszem – puszilta meg a halántékom. – És most, hogy fogsz hozzá viszonyulni? Megpróbálsz vele beszélni?

- Őszintén? – sóhajtottam. – Nem tudom. Azt hiszem, ehhez két ember kell. Szerinted ő mit fog tenni?

- Adj neki egy esélyt, nem fogod megbánni. – Értetlen arcomat látva folytatta. – Te nem láttad, hogy magába volt zuhanva, mikor megtudta a hírt, hogy elraboltak. Szeret téged, csak eddig nem merte kimutatni! – A kijelentésére majdnem elbőgtem magam, ezért inkább tereltem a témát.

- Kérlek, beszéljünk másról. El tudod képzelni, hogy hamarosan vége a sulinak, és akkor egy család lehetünk?

- Nem igazán, olyan hihetetlenül hangzik – csókolt meg. – És ha ez mégse álom, akkor hogy szeretnél élni? – Ez a kérdés mosolyt csalt az arcomra. Egy régi idézetet jutatott eszembe egy különösen életvidám állatról.

- Tudod, az apró kérész mindössze egyetlen napig él, egyetlen napig, mégse sajnáljuk érte. Hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret. Szárnyra kap, a szélre bízza magát, játszik, élvezi röpke élete minden pillanatát. – Harry csak értetlenkedve, mégis csodálattal néz rám, és várja, mit is akarok az egészből kihozni. – Úgy él, mintha nem lenne másnap, hiszen számára nincsen másnap. Talán tanulhatnánk tőle. Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját. Micsoda élet lenne – sóhajtok álmodozóan, mire érzem, hogy magához húz, és szenvedélyesen megcsókol. Beletúrok a hajába, és én is viszonzom heves csókját. Annyira hiányzott már ez a vadsága, az utóbbi időben ugyanis nagyon kíméletesen bánt velem, minden téren. Épp csak kezdtünk volna jobban belemelegedni, mikor rúgást éreztem a hasamban. Azonnal szétrebbentünk, majd mindketten nevetésbe törtünk ki. Ritkán lehetett Harryt ilyen jókedvűnek látni, de most felszabadultan vigyorgott ő is.

- Úgy látom, a kicsikénk még nem tart elég erősnek minket az ilyesmihez – mosolyog a pocakomat simogatva.

- Vagy csak egyszerűen karamellás cukrot követel! – Majd lekaptam egy zacskónyival a nyalánkságból.

- Édesem, Madam Pomfrey úgyis mindjárt jön, hogy megvizsgáljon minket – legalábbis remélem, mert majd éhen veszek –, és akkor hozza az ebédet. Nem kéne teleenned magad édességgel! – Már készült kivenni a kezemből, de én elkaptam.

- Potterék egyetlen Harryje! Mikor tanulod már meg végre, hogy terhes nőtől nem vesszük el a kaját?

- Akkor legalább adjál belőle! – néz rá sóvárogva. Ezzel a tekintetéve pont úgy nézett ki, mint egy éhes kóbor kutya, ki tudna ennek ellen állni? Éppen csak felé nyújtottam, amikor a betegszoba ajtaja kinyílt, és megjelent benne a gyógyító. Harry arcára diadalmas vigyor ült ki, amit én csak egy sértődött pillantással jutalmaztam.

- Ti már felébredtetek? – kérdezte vidáman, majd ágyunkhoz lépett, hogy mindkettőnket megvizsgáljon. Miután áttessékelt a saját ágyamba és elvégzett néhány ellenőrző varázslatot, kiszaladt, hogy hozzon nekünk ebédet.

- Ha most meg mersz szólalni… – figyelmeztettem az éppen ajkait szétnyitó fiút. – azzal a veszéllyel kell szembesülnöd, hogy soha többé nem állok veled szóba!

- Akkor ülve fogunk beszélgetni, ezen ne múljék! – válaszolta somolyogva, azonban reagálni már nem tudtam, mert a Madam két tálcával a kezében tért vissza.

- Tessék, jó étvágyat! – helyezte az ölünkbe.

- Madam Pomfrey, a többiek jól vannak? – kérdeztem hirtelen. Most jutott csak eszembe, hogy már mióta nem láttuk őket.

- Ne aggódj, mindannyian remek bőrben vannak – mosolygott. – Azért volt 1-2 súlyosabb sérülés is, de pár varázslattal meg lehetett gyógyítani.

- Ennek örülök. És mikor jönnek látogatóba?

- Már most jönni akartak, de előbb egyetek nyugodtan. Utána is lehet beszélgetni! – szólt, majd kisietett a helyiségből.

Megfogadva a javasasszony tanácsát, azonnal nekiláttunk az ételmennyiség elfogyasztásához. Mindketten az étkezésre koncentráltunk, egyikünk se szólt a másikhoz.

- Ha nem kéred az uborkát, akkor nekem adhatod – esett pillantása a tálcámra.

- Viccelsz? Ezekkel még terveim vannak!

- Mégis, miféle terveid lehetnek egy uborkával? – kérdezte durcásan.

- Azon kívül, hogy a gyomromba kerülnek? Majd meglátod! – Ezzel lezártnak tekintettem a vitát, és folytattam eddigi tevékenységem. Mindent eltüntettem a tányéromról, kivéve a fagylaltot és az uborkát. Éppen apámon gondolkodtam, és azon, amit Harry mondott róla. Tényleg nagyon ledöbbentette a hír? Biztos, Harry nem hazudna ilyen téren. Sőt, ő még soha nem hazudott nekem. Révedésemből hangja zökkentett ki.

- Drágám, mit csinálsz? – néz rám elhűlve. Először fel sem fogom, mire céloz, aztán meglátom kezemben a fagyitól csöpögő savanyúságot.

- Nos – mosolyodok el. – Ezt úgy hívják fagyis-ubi. Bemutassalak titeket egymásnak?

- Kösz, inkább tartózkodom. – Még mindig gyanús szemmel méregeti, míg én falatozni kezdek. – Ezt nem bírom tovább nézni, segítséég!

- Mi a baj? – futnak be a többiek is, majd első pillantásuk Harry megviselt arcára esik. Nem kellett sok magyarázatot hozzá fűznie, hogy lássák a probléma forrását.

- Jaj, Bonnie, már megint? – fordul el Cathrine, míg a többiek kissé fintorogva néznek rám. Még Ron paprikavörös képe is kifehéredik egy pillanatra a látványtól.

- Most mi van? – nyelem le az utolsó falatot. – Természetes egy állapotos lánynál!

- Mi ez a tömörülés? – lép be a matróna, hogy elvigye az üres tálcákat, majd meglátja a többiek döbbent arcát. – Ezeket meg mi lelte?

- Csak meglátták, hogy mit eszem – morgom félhangosan, és kissé megbántottan. Erre a vallomásra elnevette magát, majd megmagyarázta, hogy ebben semmi kivetni való nincs, hanem teljesen természetes, majd eltűnt a bejárati ajtó mögött.

- Hogy vagytok? – ült le Hemione az ágyam szélére. – A javasasszony szerint nincs semmi baj a kicsivel!

- Ezt jó hallani – mosolyodok el. – Egyébként mi a baja Ronnak? Olyan ideges fejet vág! – Hermione egy pillanatig habozott, majd látszólag úgy döntött, elmondja.

- Nos, megtudta, hogy Ginny és Draco összejöttek! – Pár perc erejéig megszólalni sem tudtam, annyira meglepett ez a hír. Hogy a származására mindig is oly büszke Draco beleszeretne, sőt, fölvállalná Ginnyt, aki nem olyan gazdag és nemes családból származó lány? Ezt még emésztenem kell egy ideig. Nem mintha féltékeny lennék rá, hiszen boldog kapcsolatban élek Harryvel, de akkor is különös. Bár, ha jobban belegondolok, így értelmét nyeri az apjával való veszekedés.

- Gratulálok nekik! – adok hangot véleményemnek, mire egy nagyon ideges Ron Weasleyvel kell farkasszemet néznem.

- Te ezt a kapcsolatot támogatod? – kérdezte dühösen. – Te tudod a legjobban, hogy milyen a természete!

- Te meg ismerhetnéd annyira a húgodat, hogy nem véletlenül hozta ezt a döntést. Szereti, és te ez ellen nem tehetsz semmit! – próbálok érvelni.

- Attól, mert Malfoy egyszer életében jót cselekedett, még nem avatjuk szentté!

- Tisztában vagyok vele, én nem is ezt mondtam, csak engedd őket boldognak lenni! Velem szemben is voltak kételyeid, most pedig talán már barátok vagyunk, miért nem adsz neki is egy lehetőséget?

- Én nem vagyok Harry, sajnálom! – morogja, majd kivágtat a helyiségből. Fájdalmas tekintettel nézek utána. Én nem ezt akartam vele elérni! Érzem Hemione nyugtató kezét vállamon.

- Hagyd csak, majd megbékél – suttogja halkan, majd kedvese után szaladt. Cathrine is csak pár percig maradt Neville-re hivatkozva. Újra ketten maradtunk. Egy sokatmondó pillantás után visszamásztam az ágyába, és jó szorosan hozzábújtam.

- Elárulnád, hogy mire akart utalni Ron ezzel a „Sajnálom, én nem vagyok Harry!” mondattal?

- Hát, az úgy volt… - Elmesélte a történteket töviről-hegyire. Neville érkezésétől egészen a búvóhely megtalálásáig. Érdekes történetnek bizonyult.

- Szóval már azt is mondhatjuk, hogy megbocsátottál a szőkeségnek?

- Azért az erős túlzás lenne, de már nem „adaváznám” le, ez tény!

- Tudod, hogy mennyire bántam már, hogy nem kísértél el? Ha legközelebb ilyen lesz, ígérd meg, hogy bármennyire is erősködöm, ne hagyod magad!

- Még ha hiszti rohamot is kapsz, és toporzékolni kezdesz, akkor se? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Akkor se! – Arcunk közelíteni kezdett a másik felé, végül forró csókban egyesültünk.

Másnap a javasasszony engedélyével elhagyhattam a gyengélkedőt. Megígértem Harrynek, hogy a délután folyamán benézek hozzá. Sajnos, neki még maradnia kell egy-két napot a rengeteg energiavesztése miatt. Így is folyamatosan erősítő bájitalt kell bevennie naponta háromszor. A többiek nem jöttek ki elém. Egyedül ballagok végig az üresen kongó folyosókon, tavaszi szünet van. Néha-néha bekukkantok egy-egy terembe, ahol nyitva van az ajtó, de mindegyik üres. Úgy döntök, pihenek még egy keveset, így a pincehelyiségek felé veszem az irányt. Az ajtóban elhelyezett kép mogorván rám szól, hogy adjam meg a jelszót, de kiderül, hogy az óta már megváltoztatták az eddigit. Egy fáradt sóhajjal elindulok Pi… vagyis apa szobája felé. Még nem akartam vele találkozni, de úgy látszik a sors ismét közbeszólt. Vettem egy mély levegőt, majd éppen kopogásra emeltem a kezem, amikor az kitárult. Egy kissé ideges tekintetű Perselus Piton tekintett rám.

- Szia – köszönök bátortalanul. – Csak megváltozott a jelszó, és azt szeretném elkérni! – kezdek a magyarázkodásba.

- Gyere be! – invitál beljebb és ellép az ajtótól, hogy beléphessek. Semmit sem változott ez a helyiség az előző beszélgetésünk óta, talán csak az érzéseim vele szembe. Most sokkal barátságosabbnak hat. Leülök abba a fotelbe, ahová akkor helyezett, majd onnan nézek jobban körül. Ő még mindig ugyanott áll, meg sem mozdul. Mi a baja, talán nem is akar látni? Óráknak tűnő percek után megszólalt:

- Hogy érzed magad? – Látom, azért próbál gondoskodó apának feltűnni, még ha nem is sikerül annyira.

- Jól, köszönöm! – válaszolok sután, majd zavartan megköszörülöm a torkom. – Akkor megkaphatom a jelszót?

- Éppen hozzád tartottam, amikor megleptél. Az én feladatom lett volna lekísérni a hálókörlethez.

- Tényleg? – lepődök meg, mire felhúzza a fél szemöldökét.

- Mi olyan hihetetlen ebben? Talán nem kísérheti le az apja a lányát?

- Nem igazán mutattad ki eddig, hogy a lányod lennék!

- Bonnie! – sóhajtott fel, majd elém húzott egy széket és leült. – Értsd meg, nem tehettem meg! Látod, így is téged rabolt el, pedig nem szerzett róla tudomást, hogy a lányom vagy. Hát még, ha megtudta volna! Belegondoltál már ebbe?

- Őszintén szólva nem, de legalább nekem elmondhattad volna! Neem, helyette inkább minden alkalommal lealáztál, hogy még az életkedvem is elmenjen.

- Sajnálom, én viszont ebbe nem gondoltam bele – vallotta be. – Annyira fontosak voltatok nekem anyáddal, rajtatok kívül nem volt senkim. Ha magam vállalom a nevelésed…

- Apa, kérlek – vágok a szavába. – Ne marcangold magad, már háromszorosan is bebizonyítottad, hogy komolyan gondolod. – A kijelentésemre teljes döbbenet vett erőt rajta.

- Igazán, és mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat?

- Nos, először is Harry mesélte, mennyire aggódtál értem, aztán amikor a börtönben megjelentél és kihoztál, végül pedig azzal, hogy így beszélsz rólunk anyával. Csak egy családját igazán szerető ember tud ekkor áldozatot hozni. És, végül, de nem utolsó sorban, belefáradtam az ellenségeskedésbe, hiszen a szív törvénye is azt mondja, hogy közel kell tartanunk szeretteiinkhez, és bárki is próbálta összetörni, sose féljünk kitárni! – nézek bele azokba a mostanra melegen vibráló szemekbe. – Megpróbálok bízni benne, követni és beleadni mindenbe, és te, hogy teszel vele? – Nem szól semmit, hiszen mit is tudna mondani erre? Azt hiszem, most jött rá, hogy a saját lánya, aki csupán 20 évvel fiatalabb nála, sokkal érettebben gondolkodik, mint ő.

- Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a lányom fog kioktatni. Bár szívügyekben mindig is gondjaim voltak.

- Nahát, ki gondolta volna? – kérdeztem szarkasztikusan, mire kaptam egy szúrós pillantást, de közel sem olyan félelmetest, mint általában mindig. Most úgy nézett rám, mint kellett volna egész eddigi életemben… kedvesen. – Szóval akkor, mit mondasz?

- Azt hiszem… én megpróbálok bizonyítani. Tudom, hogy már késő, de…

- Sosincs későn! Harry bízott bennem, és sikerült megváltoznom. A gonosz és szívtelen lányból egy hisztis terhes mama vált, de ezt most hagyjuk – mosolygok. – Akkor neked mért nem adhatnánk meg az esélyt? Mindenkinek egyformán lehetőséget kell adni! Tudom, hogy nehéz lesz, és nem éppen zökkenőmentes, de nem fogom megbánni.

- Ha lesz egy család, ahol szívesen fogadnak és én szívesen járok, már megérte.

- Biztos lehetsz benne, hogy a mi családunk bármikor szívesen lát, hiszen várni fog ott majd rád egy tündéri unoka is, akinek szüksége lesz egy jóságos nagyapára! – Érzem, hogy ismét kerülget a sírás. A szemeim szúrni kezdenek, míg a torkom erősen kapar.

- Igyekezni fogok!

- Tudom, apa, tudom! – suttogom, és mostanra másodszor szorosan magamhoz ölelem.