- Chatrine, most meg hová mész? – kérdeztem frusztrált hangon barátnőmet. Egyébként sem volt a pontosság mestere, de negyedórát késni Piton órájáról felér egy öngyilkossággal.
- Azonnal jövök, csak fent hagytam a bájitalkönyvem!
- Remek, igyekezz! – kiáltottam a rohanva távozó lány után. Eközben mellém szegődött a legutálatosabb lány az osztályomból, Pansy Parkinson.

- Szia Bonnie! Megyünk együtt az órára? – szólított meg.
- Bocs Pansy, de Chatrine-t várom, menj Millicenttel! – böktem fejemmel a kövér lány felé.
- Rendben, többször nem fogom felajánlani a barátságom! – húzta fel az orrát.
- Ne haragudj, de nem emlékszem, hogy bármikor is kértem volna a barátságodból! – néztem rá villogó kékeszöld szemeimmel. Ezek a pillantások még sosem hagytak cserben. Fülét-farkát behúzva menekült el előlem Millicenttel együtt.

Nem hiába kerültem hét évvel ezelőtt a Mardekárba. Önző és szemét lány vagyok. Nem igazán érdekeltek mások érzései, ezért is jöttem ki olyan jól Draco Malfoyal, és ezért is voltam vele együtt egy teljes évig. Egész tavalyi évet végig buliztuk és zaklattuk a többi házat, persze a griffendéleseket előtérbe helyezve. Már két hónap telt el az idei évből, már két hónapja, hogy szakítottam Malfoyjal. Azóta lett ekkora pofája Parkinsonnak, és érzi magát ennyire fontosnak.

- Megjöttem! – hallom Chat hangját mögülem.
- Na végre, indulás! Tudod, hogy Piton ki nem állhat engem!
- Tudom, ne haragudj!
- Nem érünk rá érzelgősködni, menjünk.

Chatrine volt a legjobb barátnőm első óta. Megszokhatta már a stílusom. Nem bírtam, ha valaki elnézést kért tőlem. Ha megtette, vállalja tetteiért a következményeket, nem igaz?

Hosszú folyosókon mentünk végig, mire megérkeztünk a bájitaltanteremhez. Kopogtam párat, majd benyitottam. A két csoporton síri csend uralkodott. Piton végigsétált a padsorok között, majd nyájasan, mégis fagyos tekintettel kezdett beszélni:
- Örülök, hogy Miss. Silent és Miss. Stronghold is kegyeskedett befáradni az órámra. – Hangja már idegesítően megnyúlt és nyávogóssá vált. Legszívesebben apró darabokra átkoztam volna, de inkább nyeltem egyet és elnézést kértem.
- Üljenek le! – parancsolt ránk. – 20 pont a Mardekártól a késésük miatt, többet ne forduljon elő! – mért végig gúnyosan, míg leültem a második padba Chattel együtt.
- Ne oda üljenek, páros munkát végeznek! Miss. Stronghold, maga menjen Weasleyhez, és Miss. Silent – nézett most rám. – maga Potter társa lesz a mai órán.
Ellenkezést nem tűrő pillantása kíséretében Potter üstje mellé sétáltam. Nagyszerű, már csak ez hiányzott. Pont őmellé, akit mindenki közül a legjobban utálok. Kiráz a hideg, ha a hősködéseire, és „Mindenki sorsa az én lelkemen szárad!” viselkedésére gondolok. Utálatos egy fazon, többek között ezért is bántom.
Potterral a munka eleje meglehetősen nyugodtnak ígérkezett, mindaddig, míg rossz hozzávalót készült tenni a főzetbe.
- Potter, te mi a fenét művelsz? – kaptam el karját, mielőtt beletehette volna. - Mindkettőnket meg akarsz buktatni? – Ő csak kirántotta kezét a szorításomból, majd kinyitotta markát az üst fölött és beleszórta a szárított csalánfüvet a főzetbe. A kondér tartalma azonnal mérgeszöld színűvé változott, majd erős füstfelhőt eregetve a terembe felrobbant. A közelünkben mindenkit beterített a mocsok és a korom.
- Ki a felelős ezért? – kérdezte Piton vérben forgó szemekkel. De válasz nélkül is tudta, hogy csak mi lehetünk, hiszen mi voltunk a legjobban beborítva a zöld trutymákkal
Nem kezdett egyikünk sem magyarázkodni, még akkor sem, mikor üvöltve tette föl a kérdést.
- Nos, a hallgatással nálam nem mennek semmire. Remélem, nem terveztek délutánra programot… - Potter itt felkapta a fejét, majd lemondóan újra csak a padlót kezdte szuggerálni. – mert ezt a termet szépen kitakarítják varázslat nélkül, és még valami. 30 pont a Griffendéltől és 10 pont a Mardekártól!
- Ez igazságtalan! – fortyant fel a kis Ragyásfej, ahogy Malfoyjal szoktuk illetni.
- Az élet gyakran igazságtalan Potter! – vetette oda foghegyről, majd az osztályhoz fordult. – Az órának vége, kérem a mintákat az asztalomra! Magukat pedig vacsora után várom!

Nagyszerű, végre örültem, hogy hétvége, és csak étkezésekkor kell látnom a többi szánalmas lúzert, erre meg termet kell takarítanom Szent Potterrel. Remek, mondhatom, szép az élet. A délutáni órák is hamar elteltek. Itt volt az ideje a vacsorának, de nem volt étvágyam.
- Inkább itt maradnék, hogy kellő energiát gyűjthessek a bűntetőhöz! – válaszoltam Chat többszöri unszolására.
Azt hittem mindenki vacsorázik, így nyugodtan végigdőltem a bőrkanapén a klubhelyiségben.
- Milyen gyönyörű vagy! – jött le a fiúk hálókörletéből levezető lépcsőn Malfoy.
- Ugyan, neked sosem ment a bókolás, ne erőltesd! – ültem fel, míg ő elterpesztett az előttem lévő bőrfotelben.
- Nem is azért voltál velem!
- Ez is igaz!
- Hanem, mert kívántad a testem, ahogy én is a tiédet! – hajolt közelebb, mire végigfutott hátamon a borzongás. – Csak a szex tartott össze bennünket – suttogta fülembe, majd finoman megharapta a fülcimpám.
- Mit akarsz tőlem? – sóhajtottam rekedtesen, miközben igyekeztem eltolni őt magamtól. Úgy látszik, még mindig képes felizgatni. Halkan felnevetett, mikor megérezte sikerét.
- Hiába is próbálod palástolni, tudom, hogy még mindig égsz a vágytól, hogy magamévá tegyelek!
- Viccelsz? Számomra te csak egy farok voltál! – löktem el magamtól durván.
- Oh, igazán?
- Igen - néztem dacosan farkasszemet a szőkeséggel.
- Rendben, akkor fogadjunk! Holnap éjfélig meg kell dugatnod magad azzal a fiúval, akit mondok, hiszen neked mindenki csak egy farkat jelent, nem igaz? – Nyeltem egy nagyot. Ismertem Malfoyt, nem akárkit fog mondani, de azért bólintottam. – Jól van, kezet rá! –Mielőtt bármit is tehettem volna, elkapta a kezem, mire vörös villanásszerű fény cikázott végig csuklóinkon. – A fogadás megkötetett! A tét pedig, ha nem történik meg az adott ideig a dolog… - szünetet tartott a hatás kedvéért. – Tudodki megöli a mugli anyádat és a varázsló apádat!
Pár pillanatig szóhoz sem tudtam jutni. Hogy lehet valaki ennyire undorító és számító kretén?
- Te egy szánalmas és…
- Ugyan már kedvesem, valamikor ezért szerettél belém! – nevetett föl.
- Na hadd tisztázzunk valamit! Én sosem szerettelek, világos? Sosem szerettem senkit!
- Akkor mért aggódsz a szüleidért?
- Mert ők a szüleim, és a családom! – kiáltottam kétségbeesetten. – Most pedig megyek a bűntetőmre!
- Remek, úgyis pont őt szemeltem ki neked!
- Tessék?
- Jól hallottad! – majd felállva az ülőalkalmatosságból, egyre közelebb jött hozzám, végül már teljesen előttem tornyosult. – Potter lesz az, akivel meg kell tetetned!

Potter lesz az, Potter lesz az! – visszhangzott fejemben utolsó mondata, mielőtt kirontottam volna a helyiségből. Végigfutottam a folyosókon, félrelökve azokat, akik véletlenül elém tévedtek.
Ezt nem hiszem el. Mit vétettem? Tudom, hogy rossz ember vagyok, mert sok szemét dolgot követtem el másokkal, de ez nekem is sok. Nem elég, hogy a szüleimet halállal fenyegetik, ráadásul Pottertől függ az életük. Ő lenne az utolsó ember, akitől segítséget kérnék, az utolsó!

Megérkeztem a tanteremhez. Piton és Potter már vártak.
- Szokás szerint megint késett! – veti oda nekem a szemétláda. Rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne szóljak vissza valami csípőset. Inkább nem mondtam semmit.
- Most, hogy mindketten itt vannak, kérem a pálcákat! – Szótlanul nyújtottuk át a varázseszközöket, majd betessékelt minket a szobába. – Most van nyolc óra, három órát kapnak a hely kitakarítására! Rongyokat a szekrénybe találnak. Ha idő előtt végeznek, az ajtó magától kinyílik! De figyelmeztetem magukat, minden mocskosan hagyott négyzetmilliméterért 10 pontot vonok le a házuktól – teszi hozzá vészjóslóan, majd kiviharzott a teremből.
Potter és én ketten maradunk. Mindketten fogunk egy rongyot meg egy vizesvödröt és mosni kezdünk. Nem szólunk egymáshoz, csöndben végezzük a munkát. Így hamarabb készen leszünk, ergo előbb szabadulunk. Ám mégis piszkálja valami a csőröm. Képtelen vagyok megemészteni, hogy tőle függ a családom sorsa, és természetesen tőlem, hogy képes vagyok-e túlélni a látványt és a hangokat. A gondolattól is rosszul leszek, hogy ez hozzámér. Egyszerűen szükségét éreztem, hogy kitöltsem rajta a mérgem:

- Most boldog vagy, hogy itt takaríthatod Piton termét? – szóltam arrogánsan Ragyásfejhez.
- Tessék? – pördült meg a tengelye körül, majd egyenesen rám nézett. – Miről beszélsz? – hangja abnormálisan magasra sikeredett. Nem hiába Vizlipatkány a legjobb barátja.
- Jól hallottad! Ha nem teszed bele a szárított csalánlevelet, ahogy mondtam, akkor nem lennénk itt! Nyugodtan tervezgethetném a többiekkel, hogyan készítsünk ki titeket! – vigyorogtam.
- Komolyan mondom, szánalmas egy bagázs vagytok.
- Még hogy mi vagyunk szánalmasak? – kérdeztem élesen. – Nem mi teszünk erőtlen próbálkozásokat a világ megmentésére! – Beszédem közben végig a szemembe nézett, majd visszafordulva törölt még néhányat az előtte álló padon és belevágta rongyát a vödörbe, végzett. Visszarakta a szekrénybe őket, majd az ajtóhoz lépett, de onnan még visszaszólt:
- Lehetsz akármilyen szép, magányosan fogsz meghalni, ha így folytatod! – Csöndes hangja érzelemmentesen csengett a némaságba, nekem mégis a földbe gyökerezett a lábam tőle. Egy kicsit megszédültem szavaitól, szóval szépnek tart? Mi jöhet még?

Félórán belül én is végeztem, majd feltűnt Piton, hogy visszaadja a pálcáinkat és leellenőrizze a munkánkat. Nem talált kivetnivalót. Az én pálcámat átnyújtotta, de Potterét nem merte rám bízni, megértem.

Másnap reggelinél baglyok hada lepte be a nagytermet. Azt hittem, Hópehely, az én gyönyörű hóbaglyom nem hoz postát, de tévedni emberi dolog. Körözött párat a fejem fölött, majd egyenesen a tányérom és töklevem közé landolt. Gyönyörű parkolás. Megkínáltam egy kis ropogós müzlivel – fura egy bagoly, nagyon szereti -, míg lekötöttem lábáról a levelet. Hivatalos pecsét, zöldszínű tinta, határozott, lendületes írás, nagyon ismerős. Ahogy végigfutottam szemeimmel a sorokat, úgy lett arcom egyre sápadtabb. Chatrine sejthette, hogy a családomról lehet szó, hiszen másokért nem igazán aggódtam. Vetettem egy gyilkos pillantást Malfoy felé, aki csak gúnyosan vigyorgott, majd sietős léptekkel elhagytam a nagytermet. Chatrine sem követett, tudja, hogy úgyis elmondom, ha akarom. Velem ellentétben neki sokkal több barátja volt. Én amolyan magamnak való típus vagyok.
Egyenesen a csillagvizsgáló-toronyhoz mentem, hogy kiszellőztessem a fejem. Bár zimankós októberi időjárás uralkodott, mégis jól esett ez a hideg levegő. Legalább lefagynak az agytekervényeim, és nem kell a hülye fogadásra gondolnom. De hiába is erőlködtem, minden kísérletem kudarcba fulladt. Elővettem zsebemből az összegyűrt levelet, és újra olvasni kezdtem:

Kedves Bonnie!

Hallottam a Dracóval való fogadásotokról, és hajlandó vagyok segédkezni ebben. És természetesen a Nagyúr is, hiszen az én fiamról van szó. Ráadásul nem túlzottan szívleli a szüleidet, ugye megérted az álláspontját? – Szinte hallottam, ahogy ő mondja, csupa gúnnyal és megvetéssel. – Tehát, ha a nem sikerülne ma éjfélig lefektetned magad Potterrel, a szüleidtől örökre búcsút vehetsz.

Üdvözlettel: Lucius Malfoy

Rövid, velős és mégis tele van iróniával. Kezem remegni kezdett a dühtől és a tehetetlenségtől. Ha küldenék egy figyelmeztető levelet anyáéknak, azzal megszegném a fogadást, de bízni sem tudok bennük. Mi van, ha elvégzem a feladatot, de ők mégis megölik őket? Ezt nem engedhetem meg, mindenképp tennem kell egy próbát.
Bementem a hálókörletünkbe – szerencsére nem volt benn senki -, majd firkantottam néhány szót egy pergamen fecnire.
- Így jó lesz! – Összehajtogattam, és már szaladtam is a bagolyházba, hogy elküldessem Hópehellyel. De csak a klubhelyiségig jutottam. Ott ugyanis utamat állta egy jelzőkkel inkább nem illetett személy, - nem akarok pont miatta elkárhozni.
- Mit akarsz? Nem eleget ártottál már így is? – kérdeztem, miközben igyekeztem elrejteni a levélkét.
- Hova ez a nagy rohanás, és mit akarsz eltüntetni előlem?
- Semmi közöd hozzá! – kiáltottam, de túl késő volt. Észrevette, majd dulakodni kezdtünk a papírért.
- Aha, megvan. Lássuk, mit írsz benne! – Az egész csak egy mondatból állt.
„Menjetek el otthonról ma éjjel, kérlek!”

- Szóval figyelmeztetni akartad az otthoniakat? – kérdezte eszelős vigyorral az arcán. – Tudod, hogy ez nagyon rossz húzás volt tőled! Büntetésből, már csak tízig van időd a feladat elvégzésére! – szólt immár fagyosan, majd elhagyta a helyiséget.
Fogalmam sincs, meddig kuporoghattam ott üveges tekintettel, miközben legszívesebben üvöltöttem volna. Elképzeltem, ahogy az egész bandát apró darabokra cincálom, akár puszta kézzel is. Eddig nem volt gondom a rosszakkal, bár mindig is inkább feléjük húzott a szívem, de sosem lennék képes ölni. Az igaz, hogy sok embert bántottam már, piszkáltam, de ölni…
Olyan messze áll tőlem ez a fogalom, mint Makó Jeruzsálemtől. De ha a családomat bántják, talán még arra is hajlandó leszek, kedves Lucius.

Gondolataimat a betömörülő osztály – és háztársaim zavarják meg. Nem akartam társaságban lenni, bár lehet, hogy sokkal könnyebb lett volna, de attól, hogy a homokba dugom a fejem, a probléma még nincs megoldva. És tudom magamról, minél többet töröm rajta a fejem, annál hamarabb találok majd megoldást.

De órákkal később sem jött a várva várt ihlet, és már kezdtem nagyon kétségbe esni.
- Nincs más megoldás – hajtottam le fejem a felhúzott térdeimre a szükség szobája párnás foteljében kucorogva. – ha meg akarom menteni a szüleimet, le kell feküdjek Potterrel, és még akkor sem biztos, hogy megérik a holnapot!
Észre sem vettem, mikor kezdenek el záporozni könnyeim. Nekem, akinek igazából nincsenek is érzései, vagy talán mégis? Ha nem lennének, akkor nem sírnék miattuk, akkor valószínűleg Chatrine sem barátkozna velem, és akkor nem én hagytam volna ott Malfoyt. De nem akartam erre gondolni most, csakis arra, hogy segítsek a családomon.

Míg így latolgattam magamban a kérdést, halk neszre lettem figyelmes, de nem emeltem fel a fejem. Bárki is jött, nem akarom, hogy észrevegye könnyeimet, hiszen eddig senki sem látta, hogy sírni is tudok. Bár igazat megvallva, magam sem tapasztaltam túl sűrűn.

- Mit keresel itt Silent? – jött a zavart kérdés Pottertől.
- Szerintem én voltam itt előbb, ergo ezt én kérdezhetném tőled! – emeltem rá tekintetem, megfeledkezve az arcomon végigfolyó könnyekről.
- Te sírsz? – kérdezte érdeklődve.
- És ha igen, akkor mi van? Talán nekem nem szabad? – töröltem le arcomat, majd újra a térdeimet kezdtem el nézni. Oldalt láttam, hogy ő meg sem mozdul. Tényleg ennyire hihetetlen volna, hogy én is érzek? – Meddig akarod még zavarni a köreimet?
- Csak ameddig elmondod, mi történt! – válaszolta szenvtelenül.
- Nem hinném, hogy sok közöd lenne hozzá! – A baj csak az, hogy nagyon is sok köze van hozzá. Az egyetlen reményem. – De ha annyira tudni akarod, a szüleimet meg akarja ölni Tudodki!
Pár pillanatig meglepődve és értetlenül nézett, majd kitört belőle a nevetés.
- Talán nem jól végezték a halálfalói munkájukat? Más állás után kellene nézniük! – gúnyolódott, mire agyamat teljesen ellepte a lila köd. Fölpattantam, és egyenesen a szembe lévő falhoz nyomtam. Fogalmam sincs, honnan szereztem ekkora erőt, hiszen fél fejjel biztos magasabb volt nálam, csak azt éreztem, hogy kis darabokra fogom széttépni ezért a megjegyzésért. Ő is megdöbbenve konstatálta az eseményeket.

- Jól jegyezd meg Potter, amit most mondani fogok: a szüleim nem tagjai Tudodki seregének, nem voltak, és nem is lesznek - Itt engedtem egy kicsit a szorításon. - Főleg, ha ma tízig nem teszek eleget a fogadásnak – fejeztem be keserűen, majd elengedve eltávolodtam tőle.
- Miféle fogadásnak? – kérdezte, miközben rendbe szedte magán a ruhát.
- Nos… inkább nem mondanám el hangosan, olvasd el! – nyújtottam át Lucius levelét. Olvasás közben egyre fentebb szökött a szemöldöke, majd méltóságteljes mozdulatokkal hajtogatta össze a pergament.
- Nézd Potter, én megértem, ha nem teszed meg. Amúgy sem tartanák be az ígéretüket, hiába is tennéd meg. Felesleges a…
- Rendben! – adta át a szinte galacsinná gyűrt papirkát, majd levette magáról a zipzáros melegítőt.
- Te mit művelsz? – kérdeztem értetlenül.
- Gondolom, nem ruhában akarsz kefélni!
- Potter, nem kell a hőst játszanod! Mindketten tudjuk, hogy ki nem állhatjuk egymást! – fokozódott kiabálássá hangom. De válasz helyett egy szál alsógatyára vetkőzött.
- Szóval, neked nem érnek ennyit a szüleid? Vagy ilyen undorító volnék, hogy még értük sem érnél hozzám?
Képtelen voltam válaszolni. A Szent Potter, a Ragyásfej itt állt előttem majdhogynem ádámkosztümben, és én nem bírtam levenni mellkasáról tekintetem. Nem gondoltam volna, hogy a végén majd ő fog bíztatni engem. Tudat alatt én is vetkőzni kezdtem, akkor kaptam észbe, mikor már csak fehérnemű volt rajtam. Onnantól nincs visszaút, meg kell tennem. Potternak igaza van, legalább a szüleimért, ha már a gondolat irtóztat.
- És most? – nézett rám kérdő tekintettel.
- Hány nővel voltál eddig, Potter?
- Hát… izé… mért érdekel ez most téged? – próbálta leplezni zavarodottságát ingerültségével.
- Nem érdekes! – legyintettem szemforgatva, majd az ágyhoz vezettem.
NYISSZ
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nem válik el tőlem azonnal, mindketten zilálunk. Az én fejem is a párnára csuklik, majd olyat teszek, ami teljesen összezavar. Észrevétlenül cirógatom a tarkóját, de ő nem tolja el a kezem, inkább jobban belefekszik.
Ha valaki egyszer azt mondta volna, hogy pont vele fogom megélni életem legnagyobb orgazmusát, biztos kinevetem és elküldöm a Szent Mungóba súlyos törések és belső vérzésekkel.
Mire észbe kapok, már a hátán simítok végig. Ilyen nincs, ez kész téboly!
Mocorgásomra lemászik rólam, és én sietve kapkodom magamra a ruháimat. Az órámra nézek, most múlt tíz kb. negyedórája. Remélem, még időben voltunk, bár inkább nem számítok semmi jóra! Nem akarok előre inni a medve bőrére.
Elsétálok az ágy mellett, és látom, hogy Potter összegömbölyödve fekszik, üveges tekintete a semmibe réved. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy most azonnal magamhoz ölelem, és a fülébe súgom, hogy mennyire jó volt vele az együttlét. De e helyett, csak egy köszönömöt mondtam és elhagytam a szükség szobáját. Teljesen magára hagyva ezzel Pottert. Nagyon megsajnáltam, ahogy ott feküdt, szinte magzati pózban.
- Ah Bonnie, kezdesz érzelgőssé válni, azonnal hagyd ezt abba! – parancsoltam magamra, majd a klubhelyiség felé vettem az irányt.