Luthien Lovemagic Oldala

- Jó napot! Mivel szolgálhatok? – kérdeztem fagyosan és elutasítóan.
- Szia Honey, jó újra látni téged.
- Örülök, de lenne szíves a kérdésre válaszolni?
- Még te vagy felháborodva? Tudtommal te voltál az, aki szó nélkül faképnél hagytál!
- Annak már lassan másfél éve, nem akarok róla beszélni, sõt veled sem akarok beszélni! Inkább mondd, hogy mit kérsz és felejtsük el egymást.
- Én az óta se tudlak elfelejteni.
- Sajnálom, de nekem az óta már megváltozott az életem, és most mondd, mit kérsz!
- Magyarázatot.
- Ha nem vetted volna észre ez egy gyógy- és bájitalbolt, itt nem tartok ilyet.
- Ha ezt poénnak szántad, igazán rosszul sült el!
- Nem érdekel, mit minek tartasz! Jól van, sajnálom, elhagytalak, és itt vége!
- Tényleg azt hiszed, ennyivel el tudod intézni?
- Mit akarsz még?
- Szerettél te egyáltalán valaha?
- Nem tudom, de hamarosan jönni fognak a vevõim, úgyhogy ha csak ennyit akartál…
- Nem, nem csak ennyit akartam…
De mondatát nem fejezhette be, mert ekkor jött ki a belsõ szobából Harry, kezében a kis Jamesszel.

- Anya, valami baj van? – kérdezte Harry, míg szemeivel az idegent fürkészte. – Bántott téged?
- Nem, nincs semmi baj, kisfiam – suttogtam halkan, de még így is hallhatta, mert arcizmai megrándultak.

- Szép gyermekeid vannak – mondtad színtelen, de mégis kissé remegõ hangon.
- Köszönöm. Akkor kérsz valamit?
- Igen, egy jó erõs mérget kérnék, ha lehet ízesítéssel, hogy jobban csússzon.
- Sajnálom, csak legális bájitalokat tartok, de a Zsebpiszok közben biztos akad!
- Ezt észben tartom. – Már kifelé tartottál, mikor hirtelen visszanéztél. – Remélem, azért még látjuk egymást! – majd válaszomat meg se várva kisétáltál az üzletbõl.

Harry csodálkozva nézett rám, miközben Jamesnek már le-lebukott feje az álmosságtól.
- Õ csak egy régi ismerõs.
- De nem lehet valami kedves, ha így beszélsz vele.
- Ezt jól látod, és most menj, és fektesd le a fiát… akarom mondani Jamest, mert itt alszik el.
Harrynek ez szöget üthetett a fejébe, mert rám nézett, de pillanatnyilag mással voltam elfoglalva.

Elmerengve néztem magam elé, és azon gondolkodtam, hogy most is ugyanúgy nézel ki, mint mikor utoljára láttalak. Semmit sem változtál, azon kívül, hogy beesettebb az arcod, és fénytelenek szemeid. Nem hittem volna, hogy elég másfél év ahhoz, hogy így kifakulhassanak azok a gyönyörû, sötét íriszek. Bár, ha jobban belegondolok azelõtt a bizonyos táboros eset elõtt is ilyenek voltak. Azt hiszem, joggal lehetek magamra büszke, hiszen csakis miattam ragyoghattak annyira. De ez a büszkeség egyben fájdalommal is eltölt, mivel én okoztam annak kihunyását is. De ennek már jó ideje, és nekem nem szabad érzékenynek lenni. Két gyermekem van ugyanis, akik csak rám számíthatnak, meg a szüleimre. Nem okozhatok nekik csalódást.

Gondolataimból a csengõ halk csilingelése zökkentett ki. Az érkezõ pedig az apám volt. Mielõtt megszólított volna, hagyta, hogy elforduljak, és egy könnycseppet töröljek ki szemembõl. Nagyon tudtam szeretni ezért, már kislánykorom óta. Magamban mindig megfogadtam ilyen alkalmakkor, hogyha gyerekem lesz, én se fogom rögtön kérdésekkel zaklatni, hanem hagyom, hogy magától mondja el. Én legalább is, ha lehetõségem adódott rá, azonnal elmondtam neki, ami a szívemet nyomta. Õ pedig csendben végig hallgatott. Nem adott fölösleges jó tanácsokat, csak éreztette velem, hogy bármi történjék, mindig büszke lesz rám. Tudta, ha eljön az ideje, úgyis jó döntést hozok, és ez többet ért minden vigasztalásnál.

Most is a pult elõtt állt, és várta a megfelelõ pillanatot. Visszafordultam, majd próbáltam mosolyt erõltetni az arcomra.
- Szia kicsim, anyád küldött, hogy hozzak egy kis szárított csalánlevelet és bumszalagbõrt.
- Biztos, hogy nem kémkedni küldött?
- Honey, mirõl beszélsz?
- Ugyan apa, tudom, hogy tudsz róla – néztem rá mérgesen.
- Ha az elõzõ látogatódra gondolsz…
- Igen, pontosan õ rá!
- Én mondtam anyádnak, hogy rátok kéne hagyni.
- Úgy látszik nem elég hangosan!
- Mindegy, zárás után ugorjatok be hozzánk, mert…
- Ki akar kérdezni a fejleményekrõl?
- Légy szíves ne rám legyél mérges, én mondom, hogy elleneztem!
- Tudom, apa, és sajnálom – sóhajtottam. – Csak olyan váratlanul jött.
- Persze, tudom én. De azért anyáddal se beszélj így, csak jót akar nektek.
- Igen, ezzel is tisztába vagyok, de elõtte nekem is szólhatott volna.
- Tudta nagyon jól, hogy inkább bezártál volna egész napra, amilyen makacs vagy.
Mindketten elnevettük magunkat.
- Volt kitõl örökölni!
- Jól van, feladom. Akkor ma este még találkozunk. És csak higgadtan!
- Igenis apa! – tisztelegtem, majd nevetve kiment az ajtón.

Estig még jó néhányan megfordultak a boltba, végül eljött a zárás ideje, és vele együtt a hétvége. Az Abszol úton jó sok üzlet még hétvégén is nyitva tartott, de mivel mindenki tudta, hogy két kisgyermeket kell fölnevelnem, elnézték a szabad hétvégét. Zárás után inkább mugli módszerrel mentünk a szüleimhez, hogy a nagy találkozás elõtt lehiggadhassak. Tehát egyik karomban a kis Jamesszel, a másikkal Harry kezét fogva elindultunk a Foltozott Üst felé. Ott átérve a mugli Londonba buszra szálltunk, ami egyenesen úti célunkig vitt. Onnan már csak pár métert kellett gyalogolni. Míg így sétáltunk Harry érdeklõdve nézett föl rám.
- Anya, mi a baj?
- Semmi, Harry, csak fáradt vagyok.
- Anya, lehet, hogy csak 5 éves vagyok, de nem vak!
Mosolyogva pillantottam le az alig derekam fölé érõ, szénfekete hajú fiúcskára, a kisfiamra.
- Tudom, Harry, te sosem voltál vak. Egyszer ígérem, elmondom neked.
- Mikor?
- Lehet hamarabb, mint gondoltam… ha az anyukámon múlik.
- Köze van ahhoz a férfihoz, akit a boltba láttunk?
- Igen, de nem szeretnék róla beszélni!
- Szerintem normális fazonnak tûnt.
- Harry! – szóltam rá egy kissé erélyesebben, mint szándékomban állt.
- Jól van, na. Már véleményem se lehet róla?
- Lehet, de vannak esetek, amikor magunkba kell tartani azokat!
- Mint például a mamának is, ugye?
- Igen, de honnan tudsz te errõl?
- Véletlenül meghallottam, mikor a papával errõl beszéltetek.
- Beszélhettünk mi másról is, nem feltétlenül arról a férfiról.
- Igen, de láttam, hogy nagyon felzaklatott, és gondoltam csak róla lehet szó!

Néhány perc hallgatás után tudtam csak megszólalni.
- Nagyon érdekel milyen volt Lily és James az életben, mert csak tõlük örökölhetted ezt a penge logikát!
- Én is kíváncsi volnék rájuk, de nekem így is jó, ilyen tudatlanul.
Már nem tudtam rá reagálni, mert megérkeztünk. Csak rámosolyogtam, és becsöngettem. Harry halkan szólalt meg mellettem:
- Csak nyugalom. – Erre én összeráncoltam a szemöldököm, valahogy furcsán ismerõsnek tûnt, de nem tudtam rájönni honnan. Apa nyitott ajtót és melegen üdvözölt minket. Anya a konyhában tüsténkedett. Valamire készült, de vajon mire?
Mi helyet foglaltunka a nappaliba apa kérésére. A tévében a híradó ment, valahogy nem is csodálkoztam. Férfiak, mindig csak a politika.

Végül fél óra múlva sikerült asztalhoz ülnünk. Szépen meg volt terítve, ami valahogy nem illett egy szokásos péntek estéhez.
- Anya, ünneplünk valamit?
- Igen, ami az illeti két dolgot is.
- És megtudhatnám õket?
- Természetesen! Az egyik, hogy James ezen a napon töltötte be az 1 éves kort.
- Hát persze, hogy felejthettem el. Szép kis anya vagyok, mondhatom! – szidtam magam. – És a másik?
Mielõtt azonban válaszolhatott volna, megszólalt a csengõ.
- Vártok valakit? – kérdeztem gyanúsan, és a székébõl felpattanó anyám után néztem, majd vissza apámra. Õ viszont érdekesebbnek találta az asztalterítõt.
- Szerintem akkor is a virágos illett volna jobban erre az alkalomra, nem ez az idétlen kockás. De hát beszélhetek én anyádnak!
- Apa, volnál szíves a kérdésre válaszolni?

De mielõtt kinyithatta volna száját, mindenkit ledöbbentett az ajtóban álló személy. Legalábbis végignézve Harry eltátott száján, és apa lefelé süllyedõ testtartásán támlás székébõl. Lassan megfordultam, hogy én is láthassam ki az, de bár ne tettem volna. Arcom pillanatokon belül felvette a vörös nagyon sötét árnyalatát a dühtõl és a szégyentõl. Anya csak úgy sugárzott az örömtõl, míg a mellette álló férfi szintén zavarban volt.
Mondhatok rá akármit, azért mindig tudta mi az illem. Igazából, akire most dühös voltam az a tulajdon anyám, õ azonban derûsen mosolyogva kezdett bele mondandójába. Mintha csak Dumbledore-t látnám, pedig ilyen szempontból elég belõle egy is.

- Remélem senki nem bánja, ha õ is csatlakozik hozzánk. – Mivel nem válaszoltunk folytatta. – Meghívtam… - és itt jelentõségteljesen rám nézett. – mert õ is szeretett volna részt venni kisfia születésnapján!
Itt volt a vég, szóval már ezt is tudja. Anya szépen kitálalt neki mindent.
- Nem, ez csak egy rémálom, csak egy rémálom, nyugodj meg! – kiabáltam, majd hallottam, hogy valaki szólongat.

Mikor magamhoz tértem, még mindig a boltban voltam. Valószínûleg elalhattam, miközben Jamest próbáltam altatni. Úgy örültem, mikor Harry felébresztett. Most fürkészõ tekintettel méreget, miközben vigyorgok, mint a vadalma. Mikor ránéztem az órára, este fél hetet mutatott, tehát alig aludhattam 20 percet, de ennyi is bõven elég volt. Fél órával késõbb már a csendes Abszol út macskaköveit róttam a gyerekekkel. Szinte kísértetiesen hasonlított az álombeli élményeimhez, ahogy felszálltunk a buszra, majd a hosszú utcán begyalogoltunk. Az álmom béli Harry azonban sokkal beszédesebb volt. Ellenben a mellettem csöndben haladó fiúval. Gyanakodni is kezdtem.

- Ki vagy te, és mit tettél az igazi Harryvel?
De nem reagált rá semmit, csak elmerengve nézett maga elé.
- Mi a baj? Olyan szótlan vagy.
- Nincs semmi, csak fáradt vagyok. James teljesen kifárasztott.
- Ezt megértem. Hát mennyire ki fog még akasztani, mikor annyi idõs lesz, mint te?
- Gondolod?
- Hogy gondolom-e, tudom!
- Én is idegesítettelek néha?
- Nem, dehogy is. Csak tudod, ennyi idõsen a gyerekek nagyon érdeklõdõek, ahogy most te is. Sokat kérdeznek, ami nem baj, csak mindig egy embernek válaszolgatni… nos igen, kicsit fárasztó Ezért örülök, hogy itt vannak nekem anyuék.
- Mért nincs Jamesnek apja?
- Ne haragudj, de errõl nem szeretnék beszélni!
- Rendben, de nézd, már itt is vagyunk.

Nagy levegõt véve becsöngettem és készültem a legrosszabbra. De szerencsére semmi nem történt. Megvacsoráztunk, és megemlékeztünk James születésérõl. Anyuéktól egy nyári kisgatyát és pólót kapott, tõlem is hasonlót, csak kék színbe. Harrytõl, pedig két cuppanós puszit, majd örömmel segített neki elfogyasztani az ünnepi tortaadagja felét. A két kis manó hamar álomra szenderedett, míg én a konyhába segítettem. Anya elõször próbált semleges témákról beszélni, de egy idõ után teljesen kiakadtam.
- Anya, mit kerülgeted a forró kását? Kérdezd meg nyíltan!
Apa, aki balga módjára még mindig a konyhában tartózkodott, azonnal elhagyta a helyszínt. Szerintem valamit sejthetett, mert miután anya komótosan eltörölgette az utolsó poharat is, lassan felém fordult és rám nézett. A pillantására kicsit megrémültem, de dacosan néztem bele kék szemeibe, melyek mintha szikrát szórtak volna. Fél kézzel az asztalnak támaszkodott, míg másikat a csípõjére tette.
Ez már rosszul kezdõdik, gondoltam magamban. Hogy mért jár elõbb a szád, mint gondolkodnál? Sikerült felébresztened az alvó oroszlánt, gratulálok, fûztem tovább.

- Rendben! Én nem akartam veled veszekedni, de amit teszel az már túl sok!
- Nem, amit te teszel, az a sok! Mért kell beleszólnod a döntésembe? Elhagytam, de jól meg vagyok nélküle. Mért kell a hátam mögött szervezkedned?
- Mert tudom, hogy te úgysem lépnél soha!
- Akkor mért nem tartod ezt tiszteletbe?
- Ez így nem élet. Ha halott lenne, megérteném, ha elutasított volna, azt is megérteném. De könyörgöm, még csak esélyt se adtál magatoknak! Szerinted Jamesnek milyen lesz majd, ha látja a kortársait, amint az apjukkal beszélgetnek? De fõleg neked milyen érzés lesz majd, ha James megkérdezi, és te nem tudsz mit felelni rá! Gondolkodtál már ezen?
- Nem, és nem is akarok, messze van még attól a kortól.
- Kicsim, a struccpolitika, nem jó politika. Attól, mert a homokba dugod a fejed, a probléma még nincs megoldva. Szeretlek, és ezt te is tudod.
- Igen, tudom, de…
- Akkor mért nem hallgatsz rám? Ha csak egy kicsit is feladnád az önfejûségedet, te is láthatnád, mennyivel könnyebb lenne minden, mennyivel boldogabbak lennétek.
- Annyira szépeket mondasz anya, de félek. Ez a találkozás vele…
- Ijesztõ volt és hirtelen jött, de ha lassan, fokozatosan engednéd be az életetekbe, minden másképp alakulna.

Amilyen egyszerûen jöttek anya szájára a szavak, olyan nehéz volt azok súlya. Pár pillanatig csak merengtem magam elé, majd félhangosan megkérdeztem:
- Hogyan értesítetted õt, hogy hol dolgozom?
- Kislányom, lehet, hogy muglik módjára élünk, és nem alkalmazok házimanókat, de a bagolypostát még ismerem.
- Szóval levélben mindent kitálaltál neki? – akadtam ki újfent.
- Ne kezdjük újra! Igen, megírtam neki, hol dolgozol, de James megszületését neked kell közölnöd!
- Oh, milyen nagylelkû vagy, köszönöm! Igazán hálás vagyok az eddigi segítségedért, de innentõl egyedül is megoldom!
- Nem akarok veled veszekedni!
- Sajnálom, de már megtetted, és most elmegyünk!
Apa ekkor lépett be a konyhába, majd felváltva hol engem nézett, hol anyát. Mindketten kipirultunk a fojtott dühtõl. Nem néztünk az érkezõre, csak egymás szemébe, ami apát felettébb zavarta.
- Elnézést, én is közbeszólhatok a szemcsatátoknak?
- Nem! – vágtuk rá egyszerre anyuval.
- Jól van. Látom, ennyit ér egy férfi a családba! – morogta, majd kioldalgott.

Drága apa, mosolyogva néztem, ahogy vesztes félként, kullogva elhagyja a csatamezõt. Õ volt az, aki folyton békített minket anyával, egyfajta „remény sziget”, ahova mindketten menekültünk, ha gondunk volt a másikkal. Apa a semleges Svájc a köztünk dúló világháborúba, és mi most jól lealáztuk a békehadtestet.

Valószínûleg anyának is ez járhatott a fejébe, mert szinte egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Hát tudod, már apád is öregszik! Nincs olyan nagy hangja, mint régen!
- Igen, emlékszem. Régen elég volt, ha egy kicsit elordította magát, és tudtuk, hol a helyünk!
- De most mi vagyunk hangfölénybe!
- Azért ne használjuk ki, én nagyon szeretem.
- Én is, ahogy téged is, meg az unokáimat.
- Rendben, felfogtam! De engedd meg, hogy átgondoljam. Azért ez nagy döntés.
- Ezt is tudom, de próbáld meg, hogy késõbb ne bánhasd meg.
- Ezt most úgy mondod, mintha már holnap találkozhatnék is vele!
- Lehet, ki tudja!
- Anya, ne merészeld, érted? Semmi boronálás. Nem akarsz te véletlenül felcsapni Cupidónak? Szerintem remekül menne.
- Ne szemtelenkedj, inkább menjetek haza, mert a gyerekek már elaludtak.
- Elképzelem, ahogy kicsi, fehér szárnyakkal röpködsz, és gyanútlan járó-kelõket találsz el a nyilaiddal!
- Indíts! – mutatott az ajtó felé tetetett dühvel.
- Azért még szeretsz?
- Ezt még az éjszaka folyamán átgondolom.
- Akkor megyek is, hogy nyugodtan gondolkodhass.

Legalább húsz percembe került, mire sikerült Harryt felébresztenem, majd búcsúzás után elindultunk a hopp-hálózaton hazafelé. Otthon már este kilencre mindenki ágyban volt. Most én se tévéztem, csak bámultam a félhomályba burkolózó plafont, és gondolkodtam. Visszaemlékeztem az egy órányival ezelõtti párbeszédünkre anyával, és rá kellett jönnöm, hogy félig-meddig igaza van. Tényleg nem tudnák mit válaszolni, ha James nekem szegezné a kérdést. Míg ezen elmélkedtem, elért az álom, és csak reménykedni tudtam, hogy a hétvégém szebb lesz, mint a péntekem.