Luthien Lovemagic Oldala

Tartalom: Hogy alakulhatott volna Harry sorsa, ha lett volna igazi családja? Olvassátok el, és megtudjátok. Bocsi, h csak most írok, de naon fontos a folytatás szempontjából!!!! Szerintetek melyik házba kerüljön Harry a Roxfortban? A segítséget elõre is köszönöm!:)Szerzõ megjegyzése: Olvassátok el, és írjatok róla kritikát. Ha tetszik, felrakom a folytatást is. Harry Potter világa kizárólag J.K.Rowling tulajdona, én csupán kölcsönvettem a szereplõket magam és mások szórakoztatására. Megírásában semmilyen anyagi hasznom nem származik.

A nevem Honey Silent, és idén végeztem a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképzõ Szakiskolában. Csak utolsó évben jártam oda, a másik hat évet a Dumstrangba töltöttem. Nyaram elsõ napját a szüleimnél töltöttem, akik szeretettel fogadtak, de miután megtudták, hogy gyereket várok, rossz szemmel néztek rám. Azért nem dobtak ki. Megmondtam nekik, hogy nem akarok tovább tanulni, helyette nyitok egy kis gyógynövény boltot, ahol gyógynövényeket és hasznos bájitalokat fogok eladni. Eleinte nem tetszett nekik az ötlet, de hajthatatlan voltam. Úgy éreztem eleget tanultam már órákat a könyvtárba, magoltam a tömérdek bájitalt és próbáltam elkészíteni a legnehezebbeket is, egyedül. Szerencsére volt tehetségem hozzá.
Végül anyáék kisegítettek egy kis összeggel, hogy vehessek magamnak egy új házat, már csak egy kiadó boltot kéne találnom, és elkezdhetném az életem. Egyik nap hazafelé jövet az Abszol útról leültem pihenni egy kicsit a házam közelében lévõ játszótéren. Olyan szép nyári nap volt. A madarak csiripeltek, enyhén, mégis érezhetõen fúj a szél. Nagy hasammal próbáltam kényelmesem elhelyezkedni, hiába, a nyolcadik hónapba voltam már. Egyszer csak megpillantottam egy tündéri kisfiút. Nem lehetett több négy évesnél, mégis olyan értelmesnek látszott. Nagy odafigyeléssel épített homokvárat, miközben beletérdelt a homokba. Fekete haja, még kócosabb lett, ahogy fáradtan letörölte homlokát, és beletúrt hajába. A látvány mosolyt csalt az arcomra, de valami nagyon aggasztott. Hiába néztem százszor is körbe, egyetlen valószínûsíthetõ hozzátartozóját sem láttam. Megsajnáltam szegényt, és odamentem hozzá.
- Szia. Mit csinálsz? – kérdeztem kedvesen. Õ felnézett rám, nagy, smaragdzöld szemeivel, majd megszeppenve válaszolt.
- Csak homokozok.
- Nagyon szép várat építettél!
- Még nincs teljesen kész.
- Igazad van, még hiányoznak a tornyok tetejérõl a zászlók – majd beleszúrtam egy vékony botot. Erre õ elmosolyodott.
- De nincs rajta…
- Tényleg! Kérsz karamellás cukrot? A papírját meg rátûzhetjük a faágra.
- Jó – mosolygott újra, és elfogatta az édességet. – Köszönöm – vette el szégyellõsen.
- Nincs mit. Ki van veled kinn a téren?
- Senki, egyedül jöttem – válaszolt teli szájjal.
- Egyedül? Na és legalább tudnak róla, hogy itt vagy?
- Igen, de nem nagyon törõdnek vele.
Szegény kisfiú, futott át agyamon hirtelen. A mosolygós gyermekre nézve, majd a szívem szakadt meg.
- Van kedved eljönni hozzám fagyizni, utána hazakísérlek.
- A rokonaim azt mondták, ne menjek el idegenekkel.
Elmosolyodtam. „Istenem, talán négy éves lehet, és milyen okos.”
- Rendben, az én nevem Honey. És a tiéd?
- Harry.
- Nos, Harry, most már ismerjük egymást. Így van kedved?
Erre egy kicsit elgondolkodott, majd nevetve pattant föl helyérõl.
- Mehetünk – indult el lelkesen. Alig bírtam utol érni hatalmas pocakommal.
- Harry, lassabban! – Ö rám mosolygott és megfogta a kezem. Hazáig fecsegett arról, mennyi idõt tölt a játszótéren, mert ott jól érzi magát, nem úgy, mint a rokonainál.
- Mért mondod mindig rokonaidnak õket? Nem a szüleiddel élsz? – kérdeztem, miközben elõvettem a fagylaltot a hûtõbõl.
- Nem, a nénikémnél és a bácsikámnál.
- Valóban? Mi a teljes neved Harry? – méregettem gyanúsan.
- Harry Potter.
A fagylalt hangos puffanással landolt az asztalon. A kisfiú egy pillanatra megrémült.
- Ne haragudj, csak csúszós a jég miatt – szabadkoztam, és letöröltem az asztalt. Közben szedtem Harrynek egy kisebb adagot. Õ jóízûen majszolni kezdte, én meg a túloldalról figyeltem. Úgy ette a hûsítõ krémet, mintha soha nem evett volna még ilyet.
- Vigyázz, nehogy megfájduljon a torkod.
- Oké! – majd lassabbra fogta a tempót. Miután megette, összeráncolt szemöldökkel kérdezte.
- Mi baja a hasadnak? Talán te is túl gyorsan etted a fagyit? – Erre a kérdésre akaratlanul is nevetni kezdtem, de olyan szinten, hogy a könnyeim folytak. Mikor végre visszanyertem beszédkészségem, Harry még mindig ugyanolyan értetlenséggel nézett rám.
- Talán valami vicceset mondtam? – sértõdött meg.
- Bocsáss meg! – Sóhajtottam egyet. – Tudod, azért ilyen nagy, mert… - Elgondolkodtam, vajon megérti-e, de gyorsan döntöttem. – Kisbabát várok.
Egy darabig felvette az „ezzel, mit akar mondani” arckifejezést, majd odasétált hozzám és megfogta a pocakom. A kicsi éppen rúgott egyet.
- Megmozdult, érezted? – kérdeztem újdonsült vendégemtõl.
- Igen, bár nem egészen értem, hogy tud ott meglenni.
- Pedig kilenc hónapig te is ott laktál… persze a te mamád pocakjába – tettem hozzá gyorsan, mikor furcsán nézett rám. Még sokat beszélgettünk, csak azt vettük észre, hogy már hatot ütött az óra.
- Lassan vissza kéne menned, már biztos keresnek. – Álltam fel székembõl.
- Nem hinném, de azért menjünk!
Együtt indultunk el a Privat Drive 4-es szám alá. Becsöngettem. Egy vékony, csontos nõ nyitott ajtót, és szólalt meg nyávogó hangon.
- Tessék, kit keres? – kérdezte le se pillantva a mellettem álló Harryre.
- Jó estét! Elnézést a zavarásért, csak Harryt hoztam haza. – Itt végre meglátta a gyereket.
- Harry, mit kerestél te egy idegen házba? Nem meg m…
- Kérem, ne legyen rá mérges! Én hívtam, meg egy kis fagyira, de csak többszöri kérésemre fogatta el. – De mit se törõdve velem, tovább folytatta a szidását.
- Ez következményekkel jár! Nem mehetsz ki a játszótérre egy hétig!
- Sajnálom! – görbült le a szája sarka, a sírás szélén állt.
- Nehogy elkezdj bömbölni! Irány befelé a gardróbba és ne is lássalak! Ma este pedig nem kapsz vacsorát!
Én ott álltam, és megszólalni se bírtam. Hogy képes valaki így bánni egy kisfiúval. Végül csak ennyit szólt hozzám.
- Elnézést a kellemetlenségekért. Viszlát. – Majd bevágta az orrom elõtt az ajtót. A szívem szakadt meg, hogy itt kellett hagynom, de nem örökre. Amint lesz egy boltom, és végre munkába foghatok, eljövök érted, gondoltam magamban, miközben hazasétáltam.

Teltek a napok és egyre reménytelenebbnek látszott a helyzet, hogy valaha is dolgozni kezdhetek, amikor csörgött a telefon.
- Halló, tessék! – szóltam bele bánatosan.
- Szia kicsim, mi a helyzet?
- Ami azt illeti apu, nem túl rózsás.
- Gondok vannak az üzlettel?
- Még, ha csak gondok lennének, de üzletem sincs! – horkantam fel.
- Akkor a problémád meg van oldva.
- Ezzel azt akarod mondani…
- Csak gyere a Czikornyai és Patza elé ma kettõre.
- Rendben!
- Szia kicsim, siess! – majd letette.

Alig akartam hinni a szememnek, amikor megláttam a hatalmas helyiséget.
- Megfelel gyógynövény boltnak? – kérdezte apa az üresen álló hatalmas térségre mutatva. Befelé haladva volt még egy kisebb rész, raktár gyanánt. Ahogy körbenéztem a szemeim könnybe lábadtak, majd apukámat amennyire tudtam, magamhoz öleltem.
- Tökéletesen, köszönöm! Mihez kezdenék nélkületek?
- Ugyan már, semmiség!
- Ígérem, felvirágoztatom ezt a helyet.
- Remélem is.
Hazafelé igyekezve ismét betértem a játszótérre, és nem kis meglepetésemre egy régi ismerõst pillantottam meg.
- Szia Harry! – köszöntem a fiúnak, ö azonban nem akart rólam tudomást venni. – Mi a baj?
Csak percekkel késõbb válaszolt.
- Semmi.
- Ha nem lenne semmi, akkor nem viselkednél így!
- Megbüntettek, mert szóba álltam veled.
- Sajnálom, én nem akartalak bajba sodorni, csak…
- Ez az egyetlen hely, ahol nem bántanak, és kiabálnak velem!
- Én nem tudtam, hogy ilyenek!
Tudtam, most meggondolatlan dolgot teszek, de az anyai érzések felülkerekedtek bennem. - Szeretnél velem élni? Bár alig ismerjük egymást, szóval, ha nem…
Harry most elõször rám nézett, és hófehér arcocskáján könnyek csorogtak.
- Tényleg elvinnél tõlük?
- Igen, ha szeretnéd.
A hatalmas gyerekzsivajjal mit sem törõdve a karjaimba vetette magát.
– Gyere, menjünk el hozzám, és ott mindent megbeszélünk. Késõbb pedig elmehetünk a holmidért.
Megérkezve lemostam a homoktól, majd letelepedtünk a konyhába.
- Lakik itt még valaki? – kérdezte egy tál tejberizzsel birkózva.
- Nem, csak én meg a kicsi, és te, ha szeretnél.
- Mindennél jobban, de félek tõlük!
- Attól te ne félj, elbánok velük! Kapnak két akkora jobb és bal egyenest, hogy két hétig magukhoz se térnek! – Miközben beszéltem, még a karommal is eljátszottam. Ezen elnevette magát, majd tovább evett. Végül eljött az indulás ideje.
- Gyere, menjünk, és hozzuk el a ruháidat.
- Oké! – fogta meg a kezem. Mielõtt azonban elindultunk volna, zsebre raktam a varázspálcámat. Nem telt bele sok idõ, és megérkeztünk. Becsöngettem. Harry mellettem remegni kezdett.
- Ne félj – suttogtam, majd rámosolyogtam. Máris jobb színe lett.
- Igen, ki az! – Nyitott ajtót egy testes férfi, valószínûleg a nagybácsi lehetett.
- Jó estét! Igazán nem akarunk alkalmatlankodni, csak Harry holmiiért jöttünk, és már nem is zavarunk.
- Micsoda? Ezt nem egészen értem.
- Rendben, akkor elmagyarázom másként! Harry ezentúl velem fog lakni, ezért jöttünk a ruháiért!
- Õ nem fog magánál lakni! – Változott a férfi arca fehérbõl, rögtön lilává.
- De igen, mert itt nem szeretik! Én szépen nevelném õt! Na menj, és pakold össze a ruhád! – Toltam gyengéden a bejárat felé, de bácsikája útját állta. – Elengedné? – néztem a férfira.
- Nem, és nem viszi õt sehová!
- Tudom, ezt már elmondta. Na jól van, bemegyek veled – és együtt indultunk el, de az csak nem tágított. – Ugye nem akar egy terhes nõt bántani?
- De igen, ha az, pofátlan!
- És egy boszorkányt?
A bácsi megdermedt. - Bo… bosz… boszorkány? – hangja rekedtes lett.
- Látom, ismeri a fajtánkat mugli! – vetettem oda neki. – Most pedig engedj be minket!
- De nem használhatod!
- Oh, dehogynem, már nem járok iskolába!
A férfi végül elállt az útból, és Harrynek esélye volt végre összepakolni. Gyorsan végzett, mivel nem volt sok holmija, addig én elbeszélgettem még a rokonaival.
- Mondhatom, szánalmas egy banda. – Néztem végig a két felnõtten, és a fejét tömõ csemetéjükön.
- Dumbledore minket bízott meg a gyerek nevelésével! – förmedt rám a nõszemély.
- Ez igazán nem jelent gondot, ugyanis személyes jó barátom. Megmondom neki, hogy átvettem önöktõl Harryt.
Az emlegetett épp akkor lépett be a konyhába.
- Készen vagyok – szólt kicsit rémült hangon.
- Rendben, menjünk – majd átvettem a csomagját és megfogtam a kezét. Az ajtóból azonban még visszaszóltam a két letaglózott alaknak. – Elnézést a kellemetlenségekért! Viszlát! – majd becsaptam az ajtót. Hazafelé tartva már jót nevettünk az egészen.
- Milyen arca volt Vernon bácsinak, mikor azt mondtad boszorkány vagy!
- Nem volt semmi az, tény!
Harry egy pillanatig elgondolkodott.
- De te tényleg boszorkány vagy? És egyáltalán mi az a boszorkány? – kérdezett hirtelen két dolgot is.
- Harry, ígérem minden kérdésedre, válaszolok, de elõször is üdvözöllek itthon – majd beléptünk a hatalmas nappaliba.

Még csak két hete élt velem Harry, de máris úgy mozgott a lakásba, mintha ide született volna. Az igazság az, hogy én meg úgy éreztem, mintha mindig is az én gyerekem lett volna. Ilyenkor rögtön elnézést kértem gondolatban Lilytõl, és megígértem, ha elég idõs lesz, mindent elmondok neki. Harryvel gyakran jártunk be az Abszol útra is az üzletet rendezni. Még kicsi alakításra szorult, de hamarosan kinyithatom.

- Vendéget várunk, kicsim. Ne piszkold össze magad – szóltam rá kedvesen a saját homokozójába játszó Harryre.
- Tényleg? És ki a vendég?
- A nagymamád!
- A nagymamám?
- Igen, de nézd már, itt is van – szóltam, mikor meghallottam a hangos pukkanást. Gyorsan bementem, és tényleg õ volt.
- Anya, legközelebb jöhetnél mugli módszerekkel is. Harry még nem tud róla – suttogtam.
- Rendben, de hadd lássam végre a kicsit!
Nem kellett kétszer mondania. Egyszer csak megjelent az ajtóba egy talpig maszatos fiúcska. Csak a nagy, zöld szemei rikítottak, és a széltõl kócos haja állt szanaszét, de még így is nagyon elbûvölte anyukámat. Harry megilletõdve bújt oda hozzám, de fél szemmel az érkezõt méregette, majd csak ennyit mondott.
- Csókolom! – Anya ezen akkorát nevetett, hogy Harrynek is mosolyt csalt az arcára.
- Szia. Tudod, ki vagyok? – kérdezte végül.
- A nagymamám?
- Igen, és, hogy szokás a nagymamákat üdvözölni? – majd válasz nélkül magához vonta, és két puszit nyomott az arcocskára. Harry pedig nagyokat nevetett rajta. Egész nap velünk maradt. Ebéd után elküldtem Harryt aludni, mi pedig beszélgettünk.
- Azt hittem leszidsz majd, amiért ilyen felelõtlen voltam.
- Az is volt a tervem, de amikor megláttam ezt a tüneményt…
- Ugye? Szerintem is nagyon aranyos! Nehéz elhinni, hogy õ volt, aki elvette Voldemort hatalmát.
- Igen, nehéz, de nem kéne emlegetned. Most mi a terved?
- Mi lenne? Felnevelem a két gyermekem, közben vezetem a boltot.
- De Harry nem a gyereked!
- De ahol eddig nevelkedett, ott bántották, és az árvaházba se lenne jobb neki. Anya, szeretnék rá vigyázni!
- Dumbledore, már tud róla?
- Igen, értesítettem levélben. Azt ígérte, szerez nekünk egy idõpontot a minisztériumba, hogy a nevemre vehessem.
- A nevedre?
- Ne aggódj, csak, mint gondviselõt írnak át. A neve attól Harry Potter marad!
- És Dumbledore ebbe beleegyezett?
- Hosszas gyõzködés után, de igen. Egy hetembe telt megtörni az öreget!
- És bírni fogod?
- Igen, teljesen biztos vagyok benne.
- Ha bármire szükséged van, ránk számíthatsz.
- Tudom anyu – öleltem meg, de hirtelen éles fájdalom hasított a pocakomba. – Anya… azt hiszem… beindult! – nyögtem erõtlenül.
- Jól van, nyugi! Máris indulunk!
- így képtelen vagyok hopponálni, mugli kórházba kell mennünk! – nyertem vissza hangomat a fájdalom végére.
- Mivel óhajtasz menni?
- Autóval!
- Na nem, tudod, hogy utálok vezetni!
- Pedig most, muszáj lesz, ha nem akarod, hogy itt szüljem meg a második unokádat – majd újabb fájdalom hasított belém.
- Rendben.
- Kint parkolok. Nehogy elfelejtsünk szólni Harrynek!
- Ne aggódj, besegítelek a kocsiba, és megyek érte.
- Oké, csak siessünk! Nem bírom sokáig! – majd elindultunk a kijárathoz, és beszálltunk az autóba. – Harry!
- Már indulok érte! – és beszaladta a házba. Harry a szobájában az igazak álmát aludta, mikor anya bement hozzá.
- Harry, kis unokám! – erre õ kinyitotta a szemét.
- Igen, mama?
- Sajnálom, de fel kell most kelned és velünk jönnöd.
- De hova?
- A korházba, anyának beindult a szülés, hamarosam megszületik a kistestvéred!
- Tényleg? Akkor sietnünk kell! – és úgy ki pattant, mintha nem is alvásból ébresztették volna fel. Szerencsére hamar megérkeztek.
- Anya, jól vagy? – kérdezte rémülten.
- Igen, kicsim, nem lesz semmi baj. Anya indulhatnánk!
Gyorsan odaértünk a kórházhoz, és azonnal fogadtak. Hálás voltam, hogy nem kezdtek akadékoskodni, mivel nem volt szülészorvosom. A kicsit ugyanis a Szent Mugóba szerettem volna megszülni, de nem értünk volna oda idõbe. Gyorsan bevittek a mûtõbe és néhány óra lezajlása alatt megszületett. Anyáék ez idõ alatt a váróban ültek.
- Gratulálok asszonyom, kisfia született! – tette az orvos a mellkasomra a síró csöppséget. Alig tudtam betelni a látványával. A kevés fekete hajszál a feje búbján, a világoskék szemek, mind-mind elragadóvá tették. Majd õ is olyan nagy örömmel fogja fogadni a szobáját, mint néhány héttel ezelõtt Harry. Még így visszaemlékezve is mosolyt csal az arcomra a reakciója.

- Ez lesz a te szobád Harry – nyitottam ki az ajtót, hogy betekintést nyerjen lakosztályára. – Közvetlen az enyém mellett. Tetszik? – csak percekkel késõbb tudott megszólalni.
- Ez biztos az enyém?
- Igen, Harry, biztosan. – Míg mondtam, õ beljebb totyogott és a szemét dörzsölte. – Nem káprázik, ez valóság!
- Nehéz elhinni! – beszéd közben felült az ágyra. Én odaültem mellé. Ezt kihasználva a vállamnak dõlt és elpityeregte magát. Magamhoz öleltem és sokáig ringattam.
- Nyugodj meg! – mondogattam neki. Az elsõ éjszakát így töltöttük el. Utána egyre jobban beilleszkedett, mostanra már vagány fiúcska lett belõle. Gondolataimból az ajtó nyikorgása zökkentett ki. Anyáék voltak, és apa is itt volt. Úgy örültem nekik.
- Sziasztok! – köszönt halkan apa és egy puszit nyomott a homlokomra.
- Jól vagytok, gondolom fáradtak – folytatta anya.
- Igen, egy kicsit!
- Hogy van a kisöcsém? – kérdezte Harry.
- Jól, nézd meg! – mondta apa, és felemelte, hogy õ is megnézhesse.
- Gyönyörû! – Csodálta meg anya. – És mi lesz a neve?
- James.– válaszoltam rövid gondolkodás után.