|
4. Roxfort és Maple End
2007.06.22. 23:24
Szerző megjegyzése:
Sirius újra a Roxfortban, és Angelánál
4. Roxfort és Maple End
Tehát tettem egy értelmetlen kitérőt. Noha láttam a keresztfiamat, a többit nem kellett volna. Imbolyogva megindultam, vissza, fel északra. Hosszú volt az út, és nagyon fárasztó. Mennyivel egyszerűbb volt megtenni ezt Roxfort Expresszel! Amikor végre odaértem, hihetetlen érzés kerített hatalmába.
Ahogy megpillantottam a naplementében a kastélyt, egyszeriben kitisztult az agyam. Csak álltam, és néztem. Megigézett ez épület szépsége. Az ablakok mind világosak voltak, a falak sötétek, a nagyteremben szintén millió gyertya égett. Úgy tűnt, hogy akkor zajlott az évnyitó. Visszapörögtek az agyamban az emlékek. Az én első évnyitóm… Előtte hetekig azon rettegtem, hogy a Mardekárba kerülök, mint családom tagjai. Mindig is másnak éreztem magamat, mint a többi. Sajnos ez az érzés most is megmaradt. Az összes rossz gondolat elhagyta az elmémet. Tisztán láttam, tudtam gondolkozni. Peter ott volt a közelben, de nem állhattam még bosszút.
Utoljára megnéztem magamnak a Roxfortot a szemem sarkából, gondolatban búcsút intettem Harrynek, és elkullogtam. Roxmorts felé vettem az irányt, és el-elcsodálkoztam a változásokon. Felújított boltok mindenfelé, néhol újak is voltak. Végigmentem a jól ismert utcán, ahol annyit sétáltunk Jamesékkel, és persze Angelával. Menyasszonyomra már egyáltalán nem voltam dühös, ő legalább boldog. Habár a szívem minden alkalommal elszorult, amikor rá gondoltam, mégis örültem, hogy így történt. Nem tettem tönkre az életét.
Végre a sötétben megpillantottam a Szellem Szállás körvonalait. Mi mindenre nem voltunk képesek Remus miatt… Régi szép idők. Szaladtam az épület felé, mágnesként vonzott. Úgy éreztem, ott meglelem a fiatalságomat, és onnan folytathatom az életemet, ahol Lilyék halálakor abba maradt. A nyikorgó, recsegő lépcsőkön felugrattam, felpöcköltem az ajtón a zárat, és beléptem. Mindent por borított, bármerre néztem. Ezek az ismerős falak! A szűk előszobából bejutottam a nappaliba. Még mindig ott állt az a szakadt baldachinos ágy, az asztal és a néhány szék. Ez volt aztán a mennyország a számomra! Örömköröket jártam, majd a poros ágyra vetettem magam. Szinte azonnal elnyomott az álom.
A hajnali nap sugaraira ébredtem. Nyújtóztam egy nagyot, és felhúztam a lábaimat. Úgy éreztem, majd kicsattanok az egészségtől. Húsz évesnek éreztem magam! Talán a biztonság tette ezt velem? Örök rejtély marad, mindenesetre nagyon jól voltam.
A hetek unalmasan teltek, Roxmortsból sikerült táplálékot zsákmányolnom, és fogjuk rá, normális életet éltem. Kijártam megnézni a kviddics meccseket, Harry is tagja volt a Griffendél csapatának, ő volt a fogó. Pompásan repült, ám a dementorok ráijesztettek, és sajnos elveszítették a meccset.
Elhatároztam, hogy itt az ideje. Megteszem azt, amit meg kell tennem. Minden terv szerint alakult, el is jutottam a Kövér Dáma portréjáig. Szent szalamandra, de régen láttam! Felvettem emberi alakomat, és a festményhez léptem.
- Azonnal engedjen be! – utasítottam. A Dáma szájához kapta a kezét, amint meglátott, majd megrázta a fejét. – Vagy úgy, szóval nem? – Ismét megrázta a fejét. Erre én átváltoztam kutyává, és marcangolni, szabdalni kezdtem a képet. A Dáma felsikoltott, én pedig menekülőre fogtam.
Zihálva megérkeztem a lakhelyemre. Ezúttal nem jártam sikerrel, ám nem adom fel! Teszek róla, hogy Peter meglakoljon.
Ismét nem történt semmi említésre méltó. Közeledett a karácsony, és úgy éreztem, látnom kell Angelát. Hiszen ez a szeretet ünnepe, és tisztáznom kell vele a dolgokat. Mugli közlekedési eszközökkel eljutottam Londonba, október 19-én. A hóviharos estén megérkeztem Maple End-be. Átküzdöttem magam a havon, és a bejárati ajtó menedékébe húzódtam. Felugrottam, és mancsommal megnyomtam a csengőt. Pillanatokon belül nyikorgott a zár, lenyomódott a kilincs, és kitárult az ajtó. Angela volt az. Tétován maga elé meredt, úgy tűnt, senkit sem lát az ajtóban. Erre felugattam, egyből felém nézett. Szeme elkerekedett, majd bizalmatlanul megkérdezte:
- Te vagy az? – Hangja remegett. Én bólintottam, mire ő betessékelt a házukba, majd gondosan bezárta az ajtót. Pálcájával elsötétítette a házat, és hangszigetelő bűbájt küldött rá.
- Si... Tapmancs én... - Egy szó sem jött ki a torkán, helyette inkább a nyakamba vetette magát. A hátsó lábaimra ágaskodtam, és viszont öleltem. Közben Mrs. Kenneth figyelmes lett a zajra, és edényt törölgetve megjelent az előszobában. A látványom annyira meglepte, hogy a tányér kicsúszott a kezéből és ezer darabra tört. Angela felkapta a fejét, egy Reparóval helyreállította az étkező alkalmatosságot, visszafordult felém, én pedig mintha egy angyalt látnék, megbabonázva lestem az arcát.
- Szívem, kérlek, változzál át! - könyörgött Angela potyogó könnyekkel. Megráztam a fejemet, közben úgy éreztem, mintha tőrt forgatnának a szívemben.
- Nincs mitől tartanod, láthattad, hogy minden óvintézkedést megtettem. – Én még mindig tiltakoztam.
- Attól félsz, hogy ha meglátlak, nem foglak szeretni? Az újságban már milliószor láttalak, ne félj. Még mindig a menyasszonyod vagyok. – Fájdalmasan nyüszítettem, majd kedvesemhez bújtam, és felvettem igazi alakomat.
- Sirius... - zokogott fel a szerelmem. Képzelem, milyen látvány tárult elé… Ha még mindig úgy nézek ki, mint amikor Little Whiningben megláttam magamat, akkor meg is tudom érteni.
- Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak, és ön se, Mrs. Kenneth. – exkuzáltam magamat, mivel más értelmes dolog nem jutott eszembe.
- Dehogy zavarsz! - kiáltotta kórusban a két nő, mindketten a nyakamba ugrottak, és perceken keresztül öleltek. Nem tudom, hogy volt hozzá gusztusuk, de nagyon jól esett. Végül elengedtek.
- Sirius menj fel, mosakodjál meg, én meg majd kerítek neked ruhát - szólt a boldogságtól mámoros lány. Elmosolyodtam. Nem éppen ezt vártam, de jól esett, hogy törődik velem. Ismertem a járást a Kenneth házban, a barackszínű tapétás előszobából egy lépcső vezetett fel az emeletre. Angela csöpp szobája mellett ott volt a fürdő. Lekapkodtam magamról a ruhát, és azonnal a zuhany alá álltam. Nem is tudom, mikor érte utoljára meleg víz a bőrömet. Szerintem hamar elkészültem ahhoz képest, hogy tizenkét év „porát” mostam le magamról. Magamra csavartam egy törülközőt, Angelától pedig kaptam normális ruhákat. Gyorsan felvettem a farmert és a fekete inget. Belenéztem a tükörbe. A hajam förtelmes volt, ám a többivel nem volt gond. Legalábbis rosszabbra számítottam. Végül is mindegy, mert úgy tűnik, Angela még mindig szeret, és az a fontos!
Összeszedtem magamat, és elhagytam a fürdőszobát. Angela a szobájában ült az ágyán, valami bűbájt küldött rám, amitől a hajam visszaváltozott olyanra, mint amilyen volt, majd elém szaladt, és a karjaimba vetette magát.
- Angela, annyira hiányoztál. – Ennyi jött ki a torkomon, de reméltem, a mélyebb mondanivalóját is érti.
- Szerinted nekem nem? Ha tudnád mennyit sírtam... Szerintem a könnyeim összességében kitették a Föld teljes vízkészletét – vigyorodott el. Hiába, humora még van.
- Semmit se változtál - állapítottam meg az. És ez igaz is volt. Ugyanolyan pajkos volt a tekintete, kék szemei ugyanúgy csillogtak.
- Dehogynem, Sirius. Mindketten felnőttünk – felelte nagyon komolyan. Ezalatt ujjai a nyakamban függő lánc köré fonódtak. Megfogtam a másik kezét, mire megremegett.
- Annyira furcsa, hogy végre itt vagy. Mintha kiléptél volna az álmaimból – suttogta, mire elmosolyodtam. Ezen az estén már hányadszorra? Nem is számolom.
- Amint sikerül tisztára mosnom a nevemet, feleségül veszlek, ha még mindig szeretnéd. Szeretlek – mondtam neki.
- Persze, hogy szeretném. Én is szeretlek. – Derekánál átölelve magamhoz húztam.
- Ne, Sirius, még ne - pihegte Angela alig hallhatóan. - Olyan jó érzés sóvárogni, miközben itt vagy mellettem.
- Emlékszel arra a holdvilágos estére? Ott a parkban a tó partján... – motyogtam.
- Csurom vizesen – kuncogott a lány. - Lehet azt elfelejteni? Újra és újra szeretném átélni. – Megsimogatta az arcomat.
- Bár vonulnának el a fellegek... A felkelő nap pedig új reményt hozna, és valóra váltaná az álmainkat.
- Még semmi sincs veszve.
- Peter kicsúszott a kezem közül.
- Többé nem fog - csitította Angela.
- Ha te mondod.
- Ne gondolj most Féregfarkra. Gondolj kettőnkre.
- Másra nem is igen tudok.
- Akkor meg?
- De Pettigrew az oka mindennek, hogy James és Lily már nincs közöttünk. Nem tudtam megbosszulni a halálukat.
- Mondom, majd leszámolsz vele. – Arcunk között a szinte alig volt távolság. - Mindenre van megoldás. Meglásd, rendbe jön minden.
- Remélem is – sóhajtottam.
- Majdnem belehaltam a fájdalomba, annyira hiányoztál – mosolyodott el. Olyan édesen mondta. Nem tudtam neki ellenállni, magamhoz húztam, éreztem, ahogy dobog a kis szíve. Belenéztem a sokatmondó szemeibe, és újra tizenhét évesnek éreztem magamat. Ugyanazok az érzelmek törtek belőlem elő, mint annak idején, a tónál.
- Sosem akarlak többé elereszteni – súgtam a fülébe. Angela halkan felkuncogott, mire én megcsókoltam. Nem tudom, mennyi ideig állhattunk így, amikor észrevettük, hogy Angela édesanyja könnyezve néz minket.
- Sirius, Angela, gyertek, kész a vacsora – szólt a nő.
- Nagyon kedves, Mrs. Kenneth – feleltem. Úsztam a boldogságban.
- Na, gyere te! – fogta meg Angela a kezemet, és a nappaliba vitt, ahol finom vacsora várt minket. Leültünk a kanapéra, és pillanatok alatt megettem az elém tett ételt. Angela közben folyamatosan cukkolt engem, hülyéskedett, édesanyja pedig mosolyogva figyelt minket. Miután mindnyájan jól laktunk, Mrs. Kenneth elvonult, és édes kettesben maradtunk.
Kéz a kézben ültünk, amikor eszembe ötlött a nagy kérdés. Hol van a gyűrű? Arcomhoz emeltem a kezét, megsimogattam, majd kérdőn ránéztem. Megértette.
- Nyugodj már meg, te Rómeó. Itt van a gyűrű a nyakamban a medálokkal együtt. Angela előhúzta a láncot a blúza alól, és letette az asztalra. Én is hasonlóan tettem. A két félszív mágnesként vonzotta egymást, majd vakító sárga fény kíséretében összeugrottak, és egyet alkottak. Egymásra néztünk, és ez a pillantás többet ért minden szónál. Angela hozzám bújt, fejét vállamra hajtotta.
- Találkoztál valaha is Harryvel? – böktem ki végül.
- Nem. Dumbledore azt tanácsolta, hogy ne. Nem tudja, hogy én vagyok a keresztanyja. Azt se tudja, hogy létezem – felelte bánatosan.
- Értem. Rólam se tud.
- Annyira szeretnék vele lenni. Messziről már sokszor láttam. Ha már nem lehet saját gyerekem, legalább őt hadd neveljem fel. De nem. Dumbledore megtiltotta. – Ezek a szavak mint a vészharang, kongtak bennem. Hiszen rengeteg időnk veszett el. Rendes életünk már sosem lehet.
- Itt az ideje, hogy Harry kapjon karácsonyra ajándékot a keresztszüleitől – villant be az agyamba az ötlet.
- Mire gondolsz?
- Egy Tűzvillámra.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
