Luthien Lovemagic Oldala

Kora reggel mikor Édua felkelt a Nap melengetõ sugaraira, az elsõ amit meghallott testvére egyenletes szuszogása volt. Visszagondolt a tegnap estére, de inkább számûzte gondolatai közül. „nem gondolhatok rá… csak fájdalmat okozna, meg egyébként is töri doga, nincs kedvem megbukni.”
Ignis mintha megérezte volna testvére ébredését is lassan kinyitotta szemeit.
- Szia! Aggódsz vagy csak az este járt az eszedbe? - kérdezte Ignis álmosan pislogva.
- Jó reggelt! Tudod ijesztõ mikor kitalálod más gondolatait…
- Csak a tiédet szoktam, de te is az enyémet szóval kvittek vagyunk.
- Utállak! - mondta Édua dühösen, de röhögésbe fulladt.
- Tudom – már mindketten vigyorogtak. Az élet túlságosan is fájdalmas. Tudták. De valami tartotta bennük a lelket. Pár éve beszélgettek errõl. Suttogva, kedvesen, hogy tudja mellette vagyok. Ignisnek eszébe jutott mit mondott akkor testvérének:
Talán tavaly lehetett. Ugyanígy ültünk az ágyon, de Édua sírt. Nem tudtam megvigasztalni énekkel, de elkezdtem beszélni neki: meghallottam valamit, ami életem során csak párszor szólt hozzám. Velem van mindig. Hagyja, hogy azt tegyem, amit akarok. Nem avatkozik bele, csak mintha egy megfigyelõ lenne, egy bizalmas. Oly kevésszer hallottam megszólalni, hogy tudjam, ha megszólal annak oka van. De mégis mi történik, ha nem tudom mit akar elérni vele? Az ember mindig ezt mondja: a szívemet vagy az eszemet kövessen? De van valami amit kevesen vesznek észre… a szívünk legmélyét... a lelkünket. Veled van mindig... harcol, tombol, üvölt, mert kitörni akar ez minden vágya, vagy éppen õ lesz a nyugalom szigete számunkra. Veled van és te is vele. De néha megszólal, de nem mindenki hallja meg. Mikor hallom, érzem a lüktetést, a mindentudást, az életet, saját magamat. A fülembe súgja azt a rövidke mondatot folyamatosan. Mint valami igézet, ami erõt ad nekem. Most is hallom. Érzem a segíteni akarását, a féltését, ezt a mélyrõl jövõ aggodalmat. Minden elhalkul a hangja mellett. Az eddigi üresség, amit éreztem tompulni kezd. A magány melyet már ismerõs érzésként köszöntöttem hátraarcot mutatott, a félelem mely soha nem múlik el, elsüllyedt a szívembe, a csalódottság tovaszállt egy kósza szellõvel, a reménytelenség elmerült egy végtelen mély tengerben. De megijedek ettõl. Nem, nem lehet, hogy akkora hatalma legyen egy mondatnak… vagyis a lelkem szavának. Soha, soha az életben nem adnám fel a reményt, a céljaimat, az álmaimat, a barátaimat, az életet, de mégis mekkora hatalma van ennek? Van ennél hatalmasabb a világon? Nem tudom mit tegyek. Egyszerûen nem akarok tenni ellene semmit. Élvezni akarom azt, ahogy szívemet átjárja az a megmagyarázhatatlan érzés, amikor felcsendül újra az igézet. Önzõ lennék? A vágyaink önzõvé tesznek… vagy csak emberré? Ember vagyok. De ha ez az ember, akkor inkább nem leszek az, nem akarok önzõ lenni. De ahogy a szemem felcsillan, ahogy ajkaim õszintén mosolyognak… nem akarom feladni. Kiakarom használni ezt, amíg csak lehet. Hát megtörtént... talán csak most vettem ezt észre. Az igézet hatott. Most is hallom. Akár csak egy lágy fuvallat által felém fújt halk suttogás. Oly halk hogy alig hallom mégis megértem. A tenger mélysége és nagysága, a tûz játéka elhalványul egy pillanatra elõttem. Lecsukom szemeimet egy pillanatra és élvezem. Élvezem ezt a csodát, amit kaptam. Aztán kinyitom szemeimet. A szememben hirtelen fellángol a tûz, morajlani kezd a tenger, a szél süvíteni kezd, a föld pedig remegni. Minden mit elfelejtettem, mit nem láttam és nem hallottam, nyomomba szegõdnek ismét. De tudom már nem kell tartanom tõle. Hisz az igézet hatott. Múlhatatlan és örök, mert a lelkemet senki el nem veheti tõlem. Túl sok miden bizonytalan az életben, de ez az egy megmarad. A lélekszava. Ha kell megszólal, de hallgasd meg. Ne csukd be füled elõtte. Ne mutass neki zárt ajtókat. Nem érdemli meg. Tiszteld és becsüld, hisz óv téged. Lassan az igézet elmúlik, de szavait szívemben õrzöm, melyet soha el nem feledek, mely mindig reményt fog nekem adni:" Élj, ne hagyd el a reményt.” Mily gyönyörû ritmus egy olyan világban mely elvesztette lassan szépségét. Hát varázsoljuk ismét azzá ezzel a mondattal. Söpörjön szét az emberek között, mint egy szélvihar. Tudja meg mindenki. Vigyétek szét az örömhírt, a reményt, ez a ti feladatotok, jobbá tenni a világot, segíteni, és szeretni mindenkit, és mindent! Megérdemeljük hogy egy pillanatra az õszinte mosolyt. "– Blanch pedig elmosolyodott.

Megérdemeljük egy pillanatra az õszinte mosolyt… Ma reggel is így keltek fel, hogy ezt elmondták egymás szemébe nézve. Gyorsan letusoltak és elszaladtak reggelizni, nehogy megint lekéssék, mint tegnap. Az ebédlõbe érve minden arc feléjük fordult aztán mintha senki nem lenne ott vissza is fordultak. Õk pedig csak összenéztek. Egyik gyerek sem szerette õket, mégis vonzotta õket ez a két lány. Különleges kisugárzás lengte õket körül, fõleg ha együtt voltak. Erõ és félelem volt az ajándéka annak, akik a szemükbe néztek, de az õ szemeikben csak nyugalom tükrözõdött. Furcsák voltak. Ha akarták kitûntek a tömegben vagy akár teljesen beleolvadtak. Leginkább háttérbe vonultak ,de ha egymásért kellett kiállni, megtették nem is akárhogy. Hamar megtanulták a gyerekek, hogy nem ajánlatos ki kezdeni velük. De ezt az új tanuló, aki most érkezett nem tudta és senki sem figyelmeztette, mert õk is látni akarták mire jut a lány, Gertrisz
- Hé, ti! Álljatok meg!!
A lányok hátra fordultak de pillantásuk semmi jót nem ígért…