Luthien Lovemagic Oldala

Szerzõ megjegyzése: Bocsánat a késésért, már szombaton is feltehettem volna, de sajnos rajtam kívülálló okok miatt ez lehetetlennek bizonyult. (Nem volt netem.) A fejezetrõl nem sok mindent kell tudni, a címben minden benne van. Szeretnék kritikákat kérni, mert elõször írok ilyen részletességgel.

A randi

Odalent elég sokan voltak, mindenki a kis asztalok és fotelek körül gyülekezett. Remus az egyik félreesõ sarokban ült egyedül, és a kinti tájat nézte. Odamentem hozzá. Mikor az árnyékom rávetült, rögtön felnézett.
- Szia – köszöntem halkan.
- Szia. – Elmosolyodott, amitõl rögtön kellemesen bizseregni kezdett a gyomrom. – Indulhatunk?

Bólintottam – immár mosolyogva -, õ pedig felkapta a kabátját a fotel karfájáról és felpattant. Kislisszoltunk a portrélyukon (szerencsére nem vettek minket észre – legalábbis azt hiszem), majd a Kövér Dáma tekintetétõl kísérve a bejárati csarnokba indultunk.

Kicsit furán éreztem magam, nem igazán tudom, miért. Eddig a Remusszal töltött esték valahogy olyan természetesek, egy kicsit inkább „hivatalosak” voltak, most viszont már igazából randiztunk, ahol nem lehetett a számmisztika mögé bújni. Mégis örültem neki, hogy nem csak a tanulás miatt töltötte velem a szabadideje nagy részét.

Eléggé sápadtnak és fáradtnak tûnt, tulajdonképpen nem igazán értettem, miért akart holdtölte elõtt egy nappal találkozni velem, hiszen könnyebb lett volna neki, hogyha csak utána kérdez rá, mikor már rendbe jött. De végül is, hogyha õt nem zavarja, én se fogok emiatt aggódni, és különben sem akartam most ilyen dolgokon gondolkozni, inkább a mellettünk elhaladó ablakokon bevilágító holdat figyeltem.

Nem sokat beszéltünk, szerintem egy kicsit õ is úgy érezte, mintha tilosban járnánk. A folyosók kihaltak voltak, csak Hóborccal találkoztunk a harmadik emeleten, de nem foglalkozott velünk, kacagva suhant el felettünk.

De mikor kiléptünk a nagy tölgyajtón (azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a napközbeni -15 fok most tuti süllyedt valamennyit), sikerült feloldódnunk. A tó felé vettük az irányt, és a suliról, családról beszélgettünk.

- Csak apám varázsló – mesélte Remus -, anya mugli, egy kórházban dolgozik orvosként. Apa auror, legalábbis valami olyasmi. Nem sokat beszél munkájáról, velem nem. Azt mondja, nem akarja, hogy én is ilyen pályára lépjek. Anya is kiskorom óta állandóan félt engem, a közeledõ háborútól... Valószínûleg attól tartanak, hogy túl mélyen belekeveredek... És te? A te szüleid varázslók, igaz?

- Igen, apa a Minisztériumban dolgozik, anya viszont otthon van. Apával igazából nem sokat találkoztam kiskoromban sem, mivel szinte állandóan a munkahelyén volt. Korán reggel elment, aztán este hazajött. Anyával egész jól megvagyok, de a szünetek nagy részét inkább Lilynél töltöm, mert egy csomó dologban aktív, tudod, amolyan társasági lény. Állandóan rendezvényekre jár, annak ellenére, hogy nem szereti az olyan vérmániás családokat, mint a haverodé vagy a Malfoyok. De azt mondja, a jó kapcsolat mindennél fontosabb. Ezért persze engem is állandóan hurcolna magával, ha tudna. Így inkább elmegyek otthonról. Különben szeretem, mert jópofa, meg minden. – Ekkor rájöttem, hogy lassan kétszer annyit beszéltem, mint õ, így zavartan folytattam. – De ne haragudj, folyton csak én beszélek, pedig egyébként Lily a nagydumás, persze én se vagyok egy csendes lányka, de már megint jár a szám, és inkább be is fogom, mert biztos halálra untatlak a hülyeségeimmel... - Biztos elpirultam.

Mivel nem szólalt meg, felemeltem a fejem, és ránéztem. Nem aludt el, semmi, csupán mosolyogva figyelt, amitõl valószínûleg olyan piros lett az arcom, mint egy túlérett paradicsom. Szerencsére legalább ezt a sötét miatt nem lehetett észrevenni.
- Szeretem, mikor sokat beszélsz – mondta, aztán õ is zavarba jöhetett egy kicsit, mert elkapta a tekintetét.

Nem tudtam, mit mondjak, így hallgattunk egy sort. Idõközben kiértünk ahhoz a tölgyhöz, ahová napközben általában letelepedtünk.
Valóban elég hideg volt, a szél néha-néha felkapta egy-egy tincsemet, én pedig ilyenkor fázósan dideregtem még így, kabátban is.

Tovább bandukoltunk beszélgetve a felolvasztott kis ösvényen. Egy idõ után meg is feledkeztem arról, hogy fázok, és úgy egyáltalán mindenrõl. Jól éreztem magam Remus társaságában, nevetgéltünk, beszélgettünk, szóval jól elvoltunk. Végül a park egy elhagyatottabb részére értünk. Az út mentén padok álltak. Arra vettük az irányt, és mielõtt leültünk volna, Remus felolvasztotta a havat a padról.

Mosolyogva ültem le, õ pedig mellém telepedett. Most nem szólalt meg egyikünk se. Felemeltem a fejem, és az eget kezdtem bámulni, rajta a millió pislákoló csillaggal. Azt mondják, az életünk meg van írva a csillagokban. Ha tudnék bennük olvasni, vajon kiolvashatnám a jövõmet, a döntéseimet? Olyan jó lenne tudni, merre menjek, melyik utat válasszam, mi lenne a helyes. Kivel lennék vajon boldog: Remusszal vagy Siriusszal? Olyan jó lenne, ha egyszerûen csak felnéznék az égre, és ismerném a választ a kérdéseimre. Akkor nem kéne csalódni, nem éreznék fájdalmat, nem bántanék meg senkit akaratlanul.
Kiskoromban, mikor csak feküdtem az ágyamon, mindig a plafonon húzódó repedéseket bámultam, és arra gondoltam, milyen egyszerû lenne, ha azokban a repedésekben ott lenne az egész életem, a döntéseim, azok következményei, hogy rögtön tudjam, melyik a helyes út, merre induljak.
Persze aztán, mikor nagyobb lettem, rájöttem, hogy a hibás döntéseink elkerülhetetlenek ahhoz, hogy jobb emberekké váljunk, hiszen ezek nélkül soha nem tanulnánk, nem változnánk.

Igen elgondolkozhattam, ugyanis azt vettem észre, hogy feltámadt a szél. Megborzongtam és összefontam a karom magam elõtt. Már amennyire a vastag kabát engedte.
- Fázol? – hallottam Remus kedves hangját. Halkan beszélt, mintha nem akarta volna megtörni ezt a meghitt pillanatot.
Csupán bólintottam.
- Bemenjünk? – kérdezte ekkor, de én erre határozottan megráztam a fejem.
- Nem – feleltem halkan, és hozzábújtam. Meglepõdhetett, mert éreztem, ahogy egy pillanatra megdermed, de aztán õ is átkarolt.

Elmondhatatlanul jó volt a karjaiban. Beszívtam kellemes illatát, a vállára hajtottam a fejem és teljesen hozzásimultam. Annyira megnyugtató volt, annyira biztonságos. Picit megemeltem a fejem, és ránéztem. Megérezhette a pillantásom, mert viszonozta. Alig volt köztünk egy kis távolság. Merlin, mindjárt megcsókol... Csak ez járt a fejemben.
Csillogó tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig nem engedtem. De csak nem akart közeledni felém, így hát én mozdultam, mert úgy éreztem, felrobbanok, ha nem érezhetem az ajkát végre az enyémen.

Dübörgõ szívvel hajoltam hozzá közelebb. Mintha meglepetten csillant volna fel a szeme, de nem voltam benne biztos, a tekintetem ugyanis ide-oda cikázott a szeme és az ajka között.
Lassan közeledett felém, mintha azt várná, hogy bármelyik pillanatban elhúzódhatok tõle. Végül puha ajkai az enyémre tapadtak, nekem pedig abban a minutumban az utolsó gondolat is kiröppent a fejembõl, hogy átadja a helyét annak a mindent elöntõ, forró bizsergésnek. Lágyan, gyengéden csókolt, mintha valami törékeny bábu lennék. Fogalmam sincs, mi történt velem, eltûnt minden gátlásom, csupán azt akartam, hogy soha ne szûnjön meg ez a pillanat. Egyre szenvedélyesebben kóstolgattuk egymás ajkát, éreztem, hogy a közeledõ telihold miatt benne lakozó farkas kezd felülkerekedni. Engedtem neki. Ajkaimat kissé széjjelebb nyitottam, õ pedig, miközben ajkai továbbra is lágyan kényeztették az enyémet, nyelvével végigsimított rajtuk. Boldogan viszonoztam érintését. Amikor a nyelvünk elõször találkozott, megdermedtem egy pillanatra a testemen végigfutó bizsergéstõl, aztán egyik kezemmel megfogtam a tarkóját, és közelebb húztam magamhoz, hogy még jobban elmélyíthessem a csókot, õ pedig kezét a derekamra csúsztatta.

Éreztem, hogy vészesen fogy a levegõm, de egyszerûen képtelen voltam elszakadni tõle, édes, kényeztetõ ajkaitól.

Végül mégiscsak eltávolodtunk egymástól. Kipirulva, csillogó szemekkel nézett rám, én pedig mosolyra húztam a számat. Egy ideig fürkésztük egymást, aztán õ is elmosolyodott, felállt és a kezét nyújtotta. Engedtem, hogy felhúzzon.

Újra elindultunk, de most már lényegesen lassabban haladtunk. A fejünk fölött ott ragyogott a millió csillag, és a hold, amelyek a mellettünk elterülõ szûz hótengert világították meg. Idõközben Remus megfogta a kezem, és úgy sétáltunk tovább. A csók mintha feloldott volna bennünk valamit, sokkal felszabadultabban viselkedtünk, maga Remus is vidámabbnak tûnt.

Egyszercsak oldalról meglökött egy kissé, én pedig egy ijedt sikkantás kíséretében a hóban kötöttem ki. Hallottam, ahogy kacag, így megmarkoltam egy adag havat, és nagy lendülettel felé hajítottam. Bár ülve nem igazán lehet célozni, mégis sikerült eltalálnom. A kisebb halom pont a nyakánál talált. Amíg magához tért a meglepetésbõl, nevetve feltápászkodtam, és már készültem a második hógolyóval. Újra eltaláltam, és kacagva néztem, ahogy megpróbálja kirázni a havat a nyakából. Mikor észrevette, hogy rajta nevetek, abbahagyta a mozdulatot, és mosolyogva felvonta a szemöldökét.
- Te kinevetsz? – kérdezte.
- Látnod kellett volna az arcodat! – kuncogtam tovább. Nevetve-mosolyogva megcsóválta a fejét, és tovább ügyködött. Lassan lecsillapodtam én is, és megvártam, hogy végezzen.
Végül újra elindultunk. Furcsálltam, hogy most nem fogta meg a kezem, de nem szóltam. Pár percig némán sétáltunk a holdfényben, mikor hirtelen egy puszit nyomott az arcomra. Szégyenlõsen elmosolyodtam, aztán rögtön le is fagyott az arcomról, ugyanis a puszit egy nagy adag hóval toldotta meg. (Szóval ezért nem fogta meg a kezem....) Ijedten kapkodtam levegõ után, mikor hátulról a fülemhez hajolt.
- Most visszakaptad – suttogta gonoszkásan. Elöntött a forróság, mikor megéreztem a leheletét az arcomom.

Megfordultam, de õ akkor már elszaladt.
- Remus Lupin, ezért még kapsz! – kiáltottam nevetve, és már futottam is utána.
- Hiszem, ha látom! – Egy pillanatra hátrafordult, én pedig begyorsítottam.

Nem volt egyszerû a majdnem térdig érõ hóban és nagykabátban futni, de látszólag õ is ezekkel a problémákkal küzdött. Viszonylag hamar utolértem, hiszen neki a másnapi telihold miatt kevesebb ereje volt.
Gyorsan futott, meg is lepõdtem rajta, mégis rohamosan fogyott köztünk a távolság. Végül, mikor már csak fél méter választott el minket, lendületbõl, nevetve rávetettem magam. Felkiáltott meglepetésében, én pedig ijedtemben, mikor zuhanni kezdtünk a föld felé. Végül nevetve estünk egymásra, de a lendület tovább sodort mindkettõnket. Õ került felülre.

Éreztem, ahogy a hideg hó hozzáér a meztelen bõrömhöz, ahol az eséstõl félrecsúszott a ruhám. Mégse tudott érdekelni, tulajdonképpen csupán forróságot éreztem – Remus közelségétõl.

Elmélyedtem – jelenleg – vidám tekintetében. Láttam, mennyire kavarognak benne az érzések: öröm, boldogság, szeretet... vágy, és a sajátjaimra ismertem bennük. De volt ott még valami: a lelkének legmélyén, mégis láthatóan a keserûség és egy kis félsz. Tartózkodás. Tudtam, hogy ezek mind a vérfakasságára utalnak, de nem akartam, hogy úgy érezze, egy ilyen dolog közénk állhat.

Végül elmosolyodtam, és hirtelen egy puszit nyomtam a szájára. A hold megvilágította az arcát, így láttam, hogy picit elpirul, de valószínûleg velem is ez történt. Aztán rámnevetett, majd lemászott rólam, és feltápászkodott.
Mosolyogva fogadtam el a kezét, és én is felálltam. Most, hogy már nem melegített a teste, egyszerre érezni kezdtem a hideget, és akaratlanul is megborzongtam. Közös megállapodás után úgy döntöttünk, ideje visszatérni a kastélyba.

Szótlanul, kézenfogva baktattunk, nekem pedig a boldog érzéseim közé betolakodott egy olyan is, amitõl mostanában nagyon szeretnék megszabadulni: lelkiismeret-furdalás.
Most nagyon jól éreztem magam Remusszal, sõt merem állítani, hogy fiúval ilyen kellemesen még sose szórakoztam, de hogy lesz tovább? Mi lesz Siriusszal?
Túléli... felelte egy kis hang a fejemben.
Na és én? Nem akarom megbántani, mert tényleg szeretem. Mindkettõt!
Honnan tudod, hogy megbántódna? Mitõl vagy olyan biztos abban, hogy õ is úgy érez, ahogy te?
Ááá! Hülye hangok! Tessék, máris megõrültem ettõl a helyzettõl, ha már saját magammal vitatkozom.

A kastély ugyanolyan kihalt volt, mint pár órával ezelõtt. Némán baktattunk a folyosókon, nekem pedig kikívánkozott egy kérdés, ami már régen a fejemben volt, de nem mertem feltenni. Ráadásul azt se tudtam, hogyan fogjak bele. Az idõm viszont vészesen fogyott, hiszen egyre közeledtünk a Griffendél-toronyhoz. Végül vettem egy nagy levegõt.
- Remus, te... beszéltél a barátaidnak kettõnkrõl? – Zavarba voltam, mert kicsit furcsán hatott számomra a kérdés.
- Ööö, nos, még nem... – felelte halkan, a padlót fixírozva, aztán rögtön mentegetõzni kezdett. – De nem azért, mert szégyellem vagy ilyesmi! Csak... nem tudom, valahogy nem volt megfelelõ alkalom, és nem is voltam biztos a dolgomban.
- Értem... – Megkönnyebbültem, mert akkor valószínûleg Sirius semmit nem sejt a barátja kapcsolatáról velem. Ezek szerint van még egy kis idõm rendezni magamban a dolgokat...

A klubhelyiségben még voltak páran, de senkinek nem tûnt fel a megérkezésünk. Sem Sirius, sem James, sem pedig Peter nem tartózkodott lent, az elõbbi kettõ minden bizonnyal még mindig a büntetõmunkáját végezte. Szerencse. Lily sem volt ott, Kelly viszont annál inkább. Bár a szobatársainkkal és még pár hatodévessel beszélgetett, igyekeztem minél gyorsabbra venni a búcsúzkodást Remusszal, még mielõtt Kellynek feltûnne valami, mert akkor aztán holnap reggelre mindenki tudna Remusról és rólam.

Az egyik eldugottabb sarokba húzódtunk, majd szembefordultam vele.
- Igazán jól éreztem magam, köszönöm – mondtam mosolyogva.
- Én is jól szórakoztam – felelte Remus is kedvesen. Pár pillanatig még elmerültünk egymás tekintetében (közben a gyomromban a kis halacskák össze-vissza dobálták magukat), majd lehajolt és megcsókolt. Rövidebb és kevésbé szenvedélyes csók volt, de akkor sem panaszkodhattam.

Végül mosolyogva galoppoztam fel a hálóterembe, ahol Lily már az ágyamon fekve várt. Mikor közelebb araszoltam hozzá, észrevettem, hogy el is aludt.
Gyorsan pisiltem egyet, megfürödtem és fogat mostam, aztán bebújtam a takaró alá barátnõm mellé. Mikor megérezte a jelenlétem, azonnal kinyitotta a szemét, majd – egy pillanat alatt éber állapotba kapcsolva magát - izgatottan kérdezõsködni kezdett. Én pedig boldogan és mosolyogva fogtam bele a mesélésbe.