Harry unottan mászott be a portrélyukon. Csend volt, és a közös klubhelyiségben nem is talált senkit. Úgy gondolta, mindenki az igazak álmát alussza, hiszen az előző éjszaka intenzív mulatozással telt. A fenekét vakarva, komótosan felballagott a lépcsőn, azt fontolgatva, hogy holnap reggelig fel sem kel, ha egyszer ő is lefekszik. Meglepetésére fény szűrődött ki a szobából. Kíváncsian dugta be a fejét az ajtón.

- Ti még ébren vagytok?

- Harry!

- Harry! Na végre!

- Hol voltál?

- Csak nem Choval voltál? – csattant fel Hermione.

Harry megilletődötten grimaszolt, de nem adott nemleges választ.

- Tudtam! – csapta a földhöz a lány a mellénykéjét.

A fiú kérdőn Ronra meredt, aki lemondóan legyintett.

- Hagyd. Most a házimanók helyett a lányok érdekeit akarja védeni.

Hermione meglehetősen zilált képet nyújtott. A szemei vöröslöttek a haragtól, hajfonatai pedig félig kibomlottak már.

- Mi a túró bajod van, Hermione? – sandított rá Harry.

- Egy szégyentelen disznó vagy!

- Hö?

- Hogy voltál képes megcsalni a barátnődet? Te beképzelt nyálgép! Nem vagy többé a barátom!

- Nem én tehetek róla! – zengett Harry sértődött hangja. – Ginny a hibás!

Ron haja az égnek meredt.

- Micsoda?!

- Ő csókolt meg! Lesből támadott! – folytatta Harry, de mikor találkozott a tekintete Ginnyével, összemosolyogtak.

A fiúszoba egy emberként hördült fel.

- Mi?

- Ginny, te lesmártad Harryt? – meredt rá a piruló lányra Ron.

- Jó’ van már! Nem akartam elcsábítani, vagy mi!

- Ki beszélt most Ginnyről? – folytatta az üvöltözést Hermione, noha őt is szemlátomást meglepte az ártatlan csók esete. – Choval mit csináltál?

- Na hagyjál Choval, jó? – fakadt ki Harry. – Jól összevesztünk, ha tudni akarod!

Hermione arcáról eltűnt a fenyegető gyanakvás, helyére kíváncsiság telepedett.

- Mi történt? – kérdezte sokkal békésebb, vékony hangon.

- Mit gondolsz, mi? – sóhajtott Harry. – Kihívott a parkba, jött a szende szöveggel, hogy nagyon sajnálja, és hogy próbáljuk meg újra. Aztán előjött Mariettával, én meg felhoztam Cedricet, ő meg lekevert nekem egyet – darálta szinte monoton hangon, bár a pofont elég nehéz volt bevallania barátainak pirulás nélkül.

- Öregem – tátotta el a száját Seamus.

- Aztán meg beszívott és elájult – folytatta barátjuk, megvonva a vállait. – Úgy kellett elvonszolni a klubhelyiségig.

- Micsoda? Te jó ég!

- Áh, hülye rinya – legyintett Harry. – Nem is gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. Szégyentelen csaj, végig képmutató volt. Méghogy félénk és visszahúzódó…!

Ledobta magát az ágyra, majd eldőlt. Fejét Hermione ölébe tette.

- Úgy hiányzik Marie…

- Um, tényleg! – eszmélt fel Ron. – Hedvig nem jött még vissza?

- Nem… - nyögte Harry. – Egész éjjel a bagolyházban voltam, de semmi nyoma.

Pár percig mindenki hallgatott, és fáradtan nézte a padlót.

- Egyébként jó volt a buli?

- Hm, ja – nyújtózott Ron.

- Mindenki Pitonra irigykedett – újságolta Dean, aki egy vattapamaccsal épp a festéket mosta le az arcáról. – Nagyon szép volt Dareling professzor, és szinte csak vele táncolt. Kár, hogy olyan hamar leléptek ők is…

- Hm… - mosolygott Harry sejtelmesen.

- Tudjátok – sóhajtott Ginny – most valahogy már nincs is kedvem lefeküdni…

- Nekem is kiment a szememből az álom – motyogta Hermione.

- Hány óra lehet? Jesszusom, fél nyolc…

- Mindjárt mehetünk kajálni.

A korgó gyomrok egyöntetűen jelezték, hogy ők a reggelit választják az ágy helyett.

- Oké, akkor találkozunk a nagyteremben.

Lamerin és Perselus szinte egyszerre léptek ki a szobáikból, így találkoztak a lakosztály folyosóján. A fiú arcán, az álmos kifejezés ellenére mosoly ült. Lábujjhegyre állva igyekezett elnézni apja válla felett, mintha azt várná, mikor jön ki még valaki a férfi szobájából. Perselust olyan mértékben meglepte ez, hogy még maga is hátrapillantott.

- Mivan? – kérdezte értetlenül, mikor ő sem látott senkit, és becsukta az ajtót.

- E-egyedül vagy?

- Igen, de azt hiszem, nem értelek…

- Hát… hát… - pislogott Lamerin csalódottan – te és Dareling kisasszony… nem jöttetek össze?

- Dehogynem – vigyorodott el most már apja is.

- De hát… csak nem akarod bezárni? – döbbent le a fiú.

- Jaj, dehogy! Ő már nincs itt, korábban visszament a lakosztályába – felelte a bájitalok mestere sunyin, miközben kiléptek a mardekáros folyosókra. – Nem akarta, hogy esetleg kellemetlenül érezd magad, ha meglátod őt… nálam…

- Szóval akkor jól sült el az éjszaka? – lepte meg Lamerin apját egy csúnyán kétértelmű kérdéssel.

A professzor, aki lassan kezdett megedződni fia megbotránkoztató kérdésein, most zavartan hümmögött, és azon töprengett – feleslegesen -, hogy mit is ronthatott el a fiú nevelésében.

- És te? Hol kóboroltál az éjjel?

- Óh, itt-ott – felelte a fiú sejtelmesen. – Nem is hinnéd, milyen helyeket megjártam. Megharaptam egy-két nyakat.

A folyosókon most jóval kevesebb diákkal találkoztak: sejtették, hogy a bál után sokan inkább aludni szeretnének. Dareling professzor azonban szinte várta őket a bejáratnál. Lamerin mosolyogva biccentett, és elvonult a Griffendél asztala felé, magára hagyva a két felnőttet.

Rowena álmodozó, fátyolos tekintettel közelebb billegett, majd megvárva, hogy az utolsó gyermek is eltűnjön a folyosóról, Perselus mellkasához simult. Finom, szinte leheletnyi csókot váltottak, mely egy vágyakozó sóhajjal ért véget.

- Álmosnak tűnsz – jegyezte meg Perselus kedvesen, ahogy megcirógatta a nő arcát.

- Nem sokat aludtam az éjjel – felelte Rowena pajkosan. – Egész végig te jártál a fejemben… - mondta kicsit komolyabban. – Kettőnk kapcsolata…

Pár pillanatig némán gyönyörködtek egymásban, majd a nő a professzor nyakai köré fonta vékony karjait. Jólesett elmerülni egymás ölelésében, noha a meleg pirítós illata, mely kifelé kavargott a nagyteremből, igencsak hívogató volt mindkettejük számára.

- Gyere, együnk valamit… - suttogta Perselus.

Csak miután leültek a tanári asztalhoz, tűnt fel nekik, milyen néptelen is a nagyterem. Minden asztalnál csak pár, álmos képű diák görnyedt a finomságot fölé. Harry félig az asztalra borulva fújdogálta a kásáját, hogy az végre ehető hőmérsékletre hűljön. Ahogy a fiú megpillantotta, hogy a bájitalok mestere figyeli, felkapta a fejét, és mosolyogva integetett.

A többiek is felpillantottak, és nézték, kinek próbál meg Harry imponálni, így Piton kezdte kellemetlenül érezni magát, és inkább az evésre koncentrált.

- Na, és ma mit csinálunk? – tette fel az optimista kérdést Lamerin, felhajtva egy félpohárnyi töklevet.

- Alszunk – nyögték a többiek ellentmondást nem tűrően.

- Harry, mit szólnál, ha azt mondanám, hogy bevállalok egy kamu jóslástan házit egy mágiatörténetért cserébe? – ajánlotta Ron bizakodva.

- Ne reménykedj – vigyorgott barátja. – De tessék, lemásolhatod az én esszémet – tolta elé a pergament.

- Mi? – hördült fel a fiú. – Te már megírtad? Nem ismerlek többé… - fordult el játékosan, mintha ott akarná hagyni.

Hermione csak mosolygott rajtuk, miközben félrepakolta a megírt rúnatan fogalmazását. Ám kissé elszontyolodott, mikor meglátta, hogy Harry néha a vállához kap, és megmasszírozza egy ponton.

- Jaj, Harry, úgy sajnálom… - szabadkozott. – Még mindig fáj a vállad?

A lány ugyanis a legutóbbi vívás órán Harry ellen lépet a pástra. Ám a pódium olyan ügyetlenül lett összeillesztve, hogy Hermione megbotlott a pár centis résben, és akaratlanul is Harrybe döfte a kardot. A védőruha persze felfogta a szúrást, de Harrynek egy diónyi véraláfutás keletkezett a bőre alatt. Panaszkodott is néha, hogy kicsit kellemetlen, ha sokat ír vagy mozog, de nagyobb fájdalmai nem voltak.

- Dehogyis, Hermione, ne aggódj. Tudjátok mit? Menjünk vacsorázni! Utána sokkal könnyebb lesz folytatni a tanulást.

Szedelőzködtek hát, és a többiekhez hozzácsapódva levonultak a szépen megvilágított nagyterembe. Harry kicsit hiányolta a töklámpásokat, hiszen olyan aranyosan pislákolt a fényük az előző héten, de a levegőben lebegő gyertyák is legalább olyan szépek voltak. A tízféle, pompázatosan illatozó hús és megannyi köret láttán bizony mindenkinek összefutott a nyál a szájában.

Evőeszközök kezdtek csörögni, ahogy mindenki nekifogott a vacsorának. Az esti baglyok érkezésére persze sokan felkapták a fejüket. Meglepően sokan járatták az Esti Prófétát a tanárokon kívül is, így volt, akinek a főzelékébe toccsant az aznapi példány. Harry is vágyakozva leste a mennyezetet, hátha megpillantja szépséges madarát a hőn áhított válasszal.

Egy kajlán, fura hurkokban repülő tollcsomóban fel is ismerte baglyát.

- Hedvig? – motyogta maga elé rosszat sejtve.

Mikor a jószág meredek ívben zuhanni kezdett az asztal felé, Harry rémülten felpattant.

- Hedvig!

Ekkora már többen is felfigyeltek mind a kába bagolyra, mind a fiúra. Harry az asztalon a tálakat kerülgetve, kinyújtott kézzel rohant a zuhanó madár felé. Asztaltársai felhördültek a cipője láttán, mely alig vétette el tányérjaikat, de a fiú pillanatnyilag nem törődött senkivel és semmivel. Sikerült megfognia a madarat, és mint valami csecsemőt, úgy tartotta a karjaiban. Leugrott az asztal végén, hogy szemügyre vegye az állatot.

Hedvig nagyon nyomott képet vágott. Fején a tollak meglehetősen szétálltak, a csőrén viszont kisebb sebesülés látszott. Vörös volt a bőr körülötte, és mintha meg is repedt volna.

- Jaj, Hedvig, mi van veled? – kérdezte tőle aggódva.

Barátai érdeklődve nyújtogatták a nyakukat, és odaszaladtak hozzá.

- Mi történt, Harry? – kérdezte Hermione.

- Megsérült… valaki bántotta a baglyomat! – sápadt el a fiú. – És nincs nála levél sem!

Látszott, hogy az asztalon való futkározás felkeltette a tanárok érdeklődését is, némelyik érdeklődve pillantgatott feléje. McGalagony pedig szigorú arccal közeledett feléjük.

- Potter! Megtudhatnám, mi ez a botrányos visel…

- Tanárnő! – furakodott át a tömegen Harry. – Megsérült a madaram! – mutatta Hedviget.

Aggódó szemei, úgy tűnt, meglágyították a nőt.

- Mutassa…

- Professzor, úgy gondolja – fogta suttogóra a hangját a fiú -, hogy esetleg… baja eshetett Marie-nak? És hogy azért sérült meg így…

A nő csak hümmögött, miközben a tanári asztal felé siettek.

- Hagrid…

- Mi van, ha bántották Marie-t?

- Hallgasson, Potter! Hagrid, meg tudná nézni ezt a baglyot?

Az óriás lapátszerű tenyerére fektette a gyönge madarat, és közel hajolva megvizsgálta.

- Nem gond, professzor – dünnyögte. Egy kevés gyógyfüves oldat – pillantott Bimba professzorra, aki bíztatóan biccentett egyet – és máris rendbe jön. Nincs miért aggódnod, Harry.

- Azt hiszem – emelkedett fel a helyéről Dumbledore – küldenem kell egy baglyot a francia kollégáknak.

Majd méltóságteljesen kivonult a nagyteremből. Harry zakatoló szívvel követte Hagridot az óriás kunyhójába. Ron és Hermione csatlakozott hozzájuk.

A lány mindent elpakolt a vadőr asztaláról, hogy oda fektethessék a jószágot. Ron tétován simogatta Hedvig szárnyát, amiért a bagoly hálás huhogással mondott köszönetet. Harry a szerencsétlen madár láttán már majdnem könnyekben tört ki. Ugyanolyan tehetetlenül érezte magát, mint előző évben, mikor Umbridge támadta meg Hedviget. Letette az állát az asztallapra, és az állat szemeibe nézett.

- Hedvig, jól vagy? – simogatta a kicsi, tollas fejet. A bagoly csak huhogott egyet erőtlenül. – Meg-… - csuklott meg a hangja – megtaláltad Marie-t?

Ám a madár szokatlanul hevesen csapkodni és huhogni kezdett.

- Mintha mondani akarna valamit – jegyezte meg Hermione keserűen.

- Jól van, jól van, pihenj csak – csitítgatta Harry.

- Szerintetek ez azt jelenti, hogy Marie-nak baja esett? – kérdezte Ron, miközben visszafelé baktattak az udvaron.

Ám Harryt teljesen sokkolta, ami történt, és egy szót sem szólt. Komoran meredt maga elé, néha motyogott valamit, de különösebbet nem mondott.

Felkapattak a Griffendél klubhelyiségébe, és igyekeztek kikerülni a többieket, hogy felmehessenek a fiúszobába. Ám alig ültek le az ágyra, Harry borzalmas ötlettel rukkolt elő.

- Elmegyek hozzá.

- Mivan? – kiáltott Hermione, aki majdnem levágódott az ágyról.

- Ha másik baglyot küldök, az még egy hét, míg odaér! Nincs annyi időm! Ha bajban van, azonnal cselekednem kell!

- Nem mehetsz csak úgy el!

- Hermionenak igaza van, Harry! Nem szökhetsz meg a Roxfortból!

- Látnom kell, hát nem értitek? Vagy legalább beszélnem vele, hogy tudjam, hogy minden rendben van!

- Akkor… akkor telefonálj neki! Hátha van Roxmortsban telefon valakinél – vetette fel az ötletet a lány.

- Ugyan, Hermione, láttál te a faluban elektromos vezetékeket?

Ám Harry szemei előtt továbbra is ott lebegett az ötlet.

- Roxmorts, hát persze! – csapott a homlokára. – Nem kell kiszöknöm. Holnapután lemehetünk a faluba! Senki sem fogja észrevenni, hogy eltűntem! Majd jó korán kimegyek. Amilyen hamar csak lehet. Aztán elvonulok valami elhagyatott kisutcába, leintem a Kóbor Grimbuszt, és…

- Nem! – tiltakozott mindkét barátja. – Szó sem lehet róla!

- Nem mehetsz egyedül! – erősködött Ron. – Veszélyes lenne. Tudod, hogy figyelnek és vadásznak rád! Veled megyek!

- Ron! – toporzékolt Hermione. – Mi van veletek?! Hát teljesen elment az eszetek?

- Talán hagyjam egyedül elmenni? Tudod, hogy bármikor megtámadhatják! Kell, hogy legyen mellette valaki. Hogy ne legyen teljesen védtelen!

- Ezért mindkettőtöket kivágnak a suliból! Nem engedem, hogy elmenjetek!

- Ha nem veszik észre, nem jönnek rá! – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Vagy már most be akarsz árulni minket? Letagadjuk, ha bármit is mondasz!

- Harry Potter! – mennydörögte a lány. – Hogy képzeled, hogy szándékosan bajba akarlak keverni?!

- Akkor gyere inkább te is velünk! – felelte a két fiú egyszerre.

Hermione sápadtan hallgatott.

- Rendben… - nyögte végül. Barátai elvigyorodtak. – De csak hogy legyen valaki, aki kihúz titeket a bajból.

- De a Kóbor Grimbuszt hogy fogjuk megtéveszteni?

- Megváltoztatjuk a külsőnket. Egyrészt teljesen muglisan öltözünk, hogy még csak véletlenül se keltsünk gyanút Londonban.

- Londonban?

- Oda megyünk. Szóval muglisan leszünk öltözve. Bűbájokkal megváltoztatunk magunkon ezt-azt.

- De akkor még mindig gyerekeknek fogunk tűnni.

- Nem, ha iszunk egy keveset a kor-korrigáló főzetből – mosolyodott el Hermione hamiskásan.

A két fiú értetlenül nézett rá.

- Ezt kell főznünk Pitonnak az előkészítőre, Harry. Nem emlékszel?

- Hermione, te egy angyal vagy!