Volt azonban egy cikk, ami nem a folyó háborúról szólt, hanem valami egészen másról:

Koboldzavargások

Anglia szerte egyre több furcsa jelenség borzolja a kedélyeket. Nem csak a Sötét Nagyúr visszatérése folytán szaporodó pletykák terjednek, hanem egy régi-új problémáról is hallani szóbeszédeket. Nevezetesen a koboldlázadásokról.

Mindenki hallott már a 17. századi véres Kobold háborúkról, mikor is rengeteg ártatlan varázslót küldtek a halálba a bányáikat és az aranyukat féltő kelta koboldok.

Mikor Cornelius Caramel, volt Mágiaügyi Miniszter tavaly ilyenkor törvényjavaslatot nyújtott be a Gringotts Kobold- és Varázslóbank minisztériumi ellenőrzés alá vonásáról, a kobold népesség körében erősödni kezdett a Minisztérium és varázsló ellenes érzület. Lapunk szerkesztősége megkérdezett néhány varázsló-polgárt, akik nagyobb számú kobold népesség közelében élnek, hogy tartanak-e a lázadásoktól.

„Nem hinném, hogy a Minisztérium hozzáállása helyénvaló. Most, hogy maguknak akarják a Gringotts-ot meg az Oldham-i bányákat, feléledtek a régi, radikális koboldszervezetek. Mi attól tartunk, hogy újabb lázadások fognak kitörni. A koboldok nem hagyják a bányáikat. És attól félek, hogy ha kell, akkor vért is fognak ontani.” – nyilatkozott egy Belfast külvárosában élő férfi.

Mikor meg akartuk keresni a Minisztériumban az illetékest a kobold-ügyekkel kapcsolatban, furcsa problémával kerültünk szembe. Mindenki valaki máshoz küldött minket, de senki nem akart válaszolni a kérdéseinkre. Végül a sajtóosztály vezetője irányított minket Ian Brooks-hoz, aki a Varázslény Felügyeleti Bizottság főnöke. Ő elmonta nekünk, hogy tényleg voltak kisebb kihágások, tüntetések, melyeket kezelniük kell, de nem kell tartanunk újabb lázadásoktól. A lakosságot azonban ez nem nyugtatja meg, továbbra is félnek a koboldoktól és a Minisztériumtól várják a megoldást a helyzetre.

„Remek – gondolta Harry – nem elég Voldemort, most még ezek is nekünk esnek!” Dühödten összegyűrte az újságot, megpördült és a sarokba hajította.

Habár annak idején a Mágiatörténet órákat nagyrészt átaludta, arra még emlékezett, hogy a koboldokkal nem érdemes ujjat húzni – erre még Hagrid is figyelmeztette. Igazából ez volt a legelső tanácsa Harrynek, mikor életében először lépett a varázs világba. Ha kitörne egy koboldlázadás, az nagyon súlyos következményekkel járna, a Minisztérium két tűz közé szorulna.

- Na mi van, Charlie megunta a vereség-sorozatot? – kérdezte Harry barátjától, aki ekkor lépett be a sötét szobába.

- Igen. Annyira, hogy felborította a sakktáblát, és elzavarta Ront aludni – a hang, ami válaszolt nem Roné volt, hanem egy csendes leányhang.

- Ginny! – ocsúdott fel Harry. – Azt hittem, Ron az, nem láttam az arcod…

Ginny kilépett az árnyékból és mosolyogva Harryhez ment, karjait annak nyaka köré kulcsolta és hosszan megcsókolta a fiút.

- Boldog születésnapot! – suttogta Harry fülébe, aki azt hitte, menten kiugrik a szíve, olyan hevesen vert.

- Köszönöm… - sóhajtotta boldogan a fiú. – De… azt mondtad Ron aludni ment? Akkor hol van most…?

Ginny halkan elnevette magát.

- Nos, Ron lefekvés előtt még Hermionéhoz ment esti puszit adni… - mondta kajánul Ginny. – Én meg bezártam őket…

- Tényleg? – vigyorgott Harry. – De Hermione úgyis kinyitja.

- Varázslattal zártam be. Rajtam kívül ki nem nyitja más… Úgyhogy senki nem zavar meg…

Ginny ismét megcsókolta a fiút, ujjaival beletúrt annak kócos, fekete hajába.

Harry ekkor érezte, hogy valami kemény tárgy nyomódik a nyakának – elhúzódott a lánytól és lenézett. A medál volt az, melyet előző nap küldött neki Siporral, az a pici arany ékszer, melybe Harry varázslattal az egyetlen szimbólumot véste, amiről rá lehet ismerni: a villám alakú sebhelyet. Amiről Ginnynek mindig ő juthat eszébe.

- Megkaptam az üzeneted… - mondta a lány, mikor látta, hogy Harry a medaliont nézi. – Nagyon szép, és köszönöm, hogy enyhítetted vele a magányomat… Hadd adjak most én is valamit neked! Valamit, amivel talán segíthetek… - Ginny Harry füléhez hajolva suttogta bele a szavakat, melyektől a fiúnak egyszerre a bizsergető hideg és a perzselő forróság hullámai járták át a testét.

- Az én ajándékom nem egy tárgy, nem is köszöntő, vagy bármi… mert tudom, hogy semmi ilyesmivel nem tudnám kimutatni az irántad való szeretetemet… Az ajándékom csupán egy ígéret – Ginny még szorosabbra fonta az ölelést, s most Harry és ő érezték egymás szívdobogását, minden egyes lélegzetvételt, sőt, egymás gondolatait is úgy érezték, mintha a sajátjuk lenne.

- Ígérem neked, hogy várni fogok rád. Akármeddig, bármilyen hosszú ideig… Ha harminc évig is tart legyőznöd Voldemortot, én harminc évig várok rád.

Tudom, hogy ez az, amire vágytál, Harry, ezért küldted a medált is, hogy kérjed, még várjak rád. Tudnod kell, hogy soha nem akartam mást engedni a szívembe, csak téged. Annak ellenére, hogy megegyeztünk, nem találkozunk többet, nem kell teljesen elszakadnunk egymástól… Nem szabad, mert csak magunknak ártanánk vele.

Harry egy szót sem bírt kinyögni – ennél szebb ajándékot el sem tudott képzelni. Hosszú percekig álltak így összeölelkezve, míg mindkettőjükön úrrá lett az álmosság. Harry kérdőn nézett Ginnyre, aki álmos szemekkel pislogott vissza rá, de azon nyomban elmosolyodott, mikor megértette, mire gondol a fiú. „Na igen… Ron be van zárva Hermionéhoz. A többi szoba is foglalt… kénytelen vagy itt aludni!”

Bemásztak az ágyba, a takaró alá, Harry Ginny mögé, és magához ölelte a lányt. Ez a kellemes szorítás, a puha bőr érintése, a lágy virág-illat, és a tudat, hogy itt van vele az, akire mindig számíthat, segített Harrynek ellazulni, és pár percen belül már el is aludt.