35. Fejezet - Változás

Pár másodpercig még háttal a fiúnak szemlélte a tavat s kezét, ami az imént még belelógott abba, elindítva egy rémes utazást… majd megfordult. A két termet elválasztó fal teljesen eltűnt, és még a számára új jelenségként szolgáló oroszlán sem jutott át. Tekintete találkozott a fiúéval…

*

A fiú megengedett egy gyenge félmosolyt, jelezvén, hogy örül a férfinak, bármilyen gyenge, majd az arca hirtelen megváltozott.

- Máris felébredt professzor úr? – kérdezte szenvtelenül.

Piton nem értette, Potter hirtelenjött hangulatváltozását, homlokát ráncolva lépdelt továbbra is a másik felé, mikor végre megállt, úgy döntött ezúttal nem hagyja magát felidegesíteni, éppen elég fáradt volt úgy is. Éppen ezért csak kurtán felelt.

- igen…

Számítása nem jött be, Harry nem hagyta annyiban a dolgot.

- látom – mondta flegmán.

Perselus felvont szemöldökkel szemlélte a fiút. Nem tartotta valószínűnek, hogy távolléte alatt ilyen szinten megzavarodhatott volna, de mégsem tudott felfedezni semmi árulkodó jelet, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Nem tudta, mit kezdhetne a helyzettel, úgy tűnt hallgatásával is hergeli a másikat.

- Pedig elég éhesnek látszik az az oroszlán – folytatta Harry, mindezt olyan arckifejezéssel, mintha csak a férfi reakciójára lenne kíváncsi.

- Fogd vissza magad Potter, nem találsz jókedvemben! – válaszolt végül vészjósló hangon.

Ami akkor történt, igazán megdöbbentette. A fiatal férfi hisztérikus kacagásban tört ki.

- Fogjam vissza magam?! Rossz érzés, ha az emberek nem félnek magától? Ha kimerik mondani, amit gondolnak? Igazam van Pipogyusz?

- Figyelmeztetlek Potter… - kezdte Piton, de hangja a dühtől elfúlt, kezét ökölbe szorítva fékezte meg saját indulatait. Nem értette mi történt a kölyökkel, de azon kívül, hogy idegszálai pattanásig feszültek, rendkívüli módon nyugtalanította a dolog.

- Ennyi?! Figyelmeztetsz? – kelt ki magából – Gyerünk! Támadj, te gyáva áruló! Te gyilkos!

Ez már neki is sok volt, pálcája pillanatok alatt a kezében volt, de nem támadta meg a fiút… még…

*

Hihetetlenül gyengének érezte magát, de határtalanul megkönnyebbült, mikor meglátta a férfit. Kimerültsége ellenére egy félmosollyal próbálta jelezni, hogy örül Pitonnak, amikor az hirtelen megtorpant.

A másik arcvonásai megkeményedtek, elutasítóak lettek, és valami határtalanul mély ellenszenv csillogott szemeiben.

- Nem hittem volna, hogy megoldod a rejtvényt Potter – szólt unott hangon – Biztos voltam, hogy egy – két perc és véged lesz…

- Nem kell hálálkodnia… - mondta kissé sértett hangon, de közben rettentően összezavarodott. Vajon mi történhetett odabent a férfival? Miért lett hirtelen ilyen ellenséges?

- Nem hálálkodom Potter, csupán csalódott vagyok…

- Sajnálom, de nem ment gyorsabban – védekezett, s közben kezdett ideges lenni. Az életét tette kockára, és közben jobban aggódott Pitonért, mint saját magáért, és ezek után ezt kapja. Nem, nem várt ömlengést, semmi különöset, de valamiért jólesett volna neki egy köszönöm. Fogalma sem volt, miért de szerette volna, ha egyszer az életben Perselus Piton elismerően néz rá.

- Jaj, elnézésedet kérem, ha félreértettél – szólt gúnyosan a férfi – valóban csalódott vagyok, de nem az elvesztegetett órákért, bár az sem lényegtelen… csak tudod, reménykedtem, hogy Voldemort elég lesz ahhoz, hogy ne nekem kelljen végeznem veled. - Itt egy kis hatásszünetet tartott, mert látta, hogy a fiú arca elsápadt, és valami megjelent a szemeiben. Egy elégedett mosollyal tovább folytatta – Bár a Nagyúr – köztünk legyen szólva – Dumbledore –hoz is kevésnek bizonyult. Ha alkalmam adódik rá, valóban végzek majd vele is… de…

- Elég! – kelt ki magából Harry – Nem tudom, mi ütött magába, de ezt hagyja abba! – érvei nem voltak, nem tudott mit mondani, csak állt ott tehetetlenül és gyengén. Lassan előhúzta pálcáját, és a férfira szegezte. Tudta, hogy a férfi az ő oldalukon állt, de úgy tűnt valami megfertőzte az elméjét. Két lehetősége maradt. Vagy elteszi a pálcáját, de akkor biztosan meghal, vagy harcba száll Piton ellen bármilyen gyenge és védi az életét, bármi legyen is a vége.

*

Pár pillanat múlva elérik a barlangot, sajnos tovább már nem tudta húzni a dolgot, pedig időt akart adni Perselusnak… meg annak az idióta Potternek. Gondolatai kavarogtak. Ha nem tesz semmit, elkerülhetetlen lesz a férfinak a halál, ha kiiktatja két társát, valószínűleg rá is halál vár, de akkor mindkettőjüknek lesz valamennyi esélye a túlélésre…

- Megérkeztünk – mondta Draco pár pillanat múlva és megtorpant. Egy földalatti barlang bejáratánál álltak. Másodpercekig meredt maga elé, végül mégis elhatározta magát. Ha meg kell halnia, hát azt szabadon teszi, és nem egy szörnyeteg előtt megalázkodva, miközben az életéért könyörög.

- Mire vársz Malfoy? – kérdezte türelmetlenül egyik társa – Sietnünk kell, vagy a Nagyúr türelmét veszti.

- Ne féljetek, már csak pár pillanat… - szólt majd minden párbajtudását latba vetve megpördült, s hátráltató átkai nyomán a két test, tompa puffanással a földre hanyatlott.

Még fel sem nézett, de már tudta, hogy valami nincs rendben, hirtelen hátrafordult, pálcáját előreszegezve, de nem volt elég gyors. Nagini méregfogai elkerülték, de a hatalmas hüllő teste nekicsapódott, s ő törött csuklóval a földre zuhant. Varázspálcája, méterekkel odébb landolt egy fa kitüremkedő gyökerei között.

Lélekjelenlétét megőrizve, erejét összeszedve, s a fájdalmat elnyomva, elrugaszkodott, mielőtt a kígyó feje célba talált volna. Nekiesett a gyökereknek, s törött keze sem úszta meg a találkozást. Fojtott kiáltás hagyta el a torkát, majd amilyen gyorsan csak tudta másik felével kitapogatta pálcáját.

- Avada Kedavra! – kiáltotta, mire Nagini a földre hanyatlott.

Nehézkesen felállt, s ismét a barlang felé indult. Mikor elment a kígyó élettelennek hitt teste mellett, az megmozdult. Megrémült, hiszen tudta, hogy az átoknak végeznie kellett volna az állattal, de mégis mi… És abban a pillanatban rájött a megoldásra. Mivel kitűnő Oklumensé vált, sőt, még Pitonon is túltett, pedig tőle tanult mindent, a férfi őt is beavatta a Horcruxok titkába. Tudta jól, hogy nem fogja elárulni, mert a maga módján bízott is benne, és tiszában volt vele, hogy a fiú nem óhajt meghalni, mert halál várt volna rá, ha Voldemort tudomást szerez arról, hogy Draco tudja…

Abban a pillanatban nem tudta, mit is tehetne, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ismét a hüllőre szegezte pálcáját:

- Imperio – Tudta, hogy mit csinál, és azt is tudta, hogy ez az életébe kerülhet. Mióta Perselus beavatta, utána nézett a Horcruxoknak. És talált valami igen hasznosat, amit akkor még használhatatlannak vélt. Egy lelkiekben erős mágus rábírhatott egy ilyen elrejtett lélekdarabot arra, hogy távozzon el a másvilágra. Viszont ez a művelet hatalmas energiakoncentrációt igényelt. Tudta, hogy Potternek kell legyőznie Voldemortot, de úgy döntött, hogy legalább ennyit besegít… Elvégre mégsem bízhatja rá a világ sorsát… Az túl nagy könnyelműség lenne a részéről.

A következő pillanatban a kígyó teste felágaskodott, vörösen izzó tekintetét a fiúéba fúrta, de nem mozdult. Ez most két lélek harca volt, a másik lélek birtoklásáért. Mert, abban az esetben, ha Draco veszít, lelke kiszáll a testéből, és egy élő – halott testet hagy hátra.

*

Susan Ray döbbenten figyelte, ahogy Dumbledore a bejáratot lezáró sziklához lép, s kezét a repedésre helyezve kántálni kezd. Hosszúnak tűnő percekig nem történt semmi, s a nő aggódva nézte, ahogy az öreg varázsló egyre inkább kimerül, s arcán verejték csorog az erőkifejtéstől, majd hirtelen a férfi elrántotta kezét, s óvatosan felegyenesedett. A kígyó alakú repedésen fehér fény futott végig, s felizzott.

- Nos Miss. Ray, a bejárat feltárult, nekem maradnom kell, hogy nyitva is maradjon, de ön megtalálhatja Harryéket. Kérem, segítsen nekik kijutni.

- Megyek, de mi legyen Pitonnal, ő nem fog bennem bízni.

- Ne aggódjon, nem lesz gond, de most siessen, kérem, minden másodperc számít!

Több szót nem váltottak, a nő belépett az immár feltárult kapun…