29.Fejezet - Sötétség

Kinyitotta a szemeit, de nem látott semmit. Félelem mart a szívébe, egy pillanatra azt hitte, hogy megvakult, majd lenézett a kezeire és megnyugodott. Csak a hirtelen beálló sötétség játszott vele. Harry felült, és megpróbálta hozzászoktatni látását az új helyzethez, kevés sikerrel. Megpróbált ráfókuszálni a mellette fekvő férfira, de csak a körvonalait láthatta.

Olyan volt az egész, mintha ismét az ikrek egyik trükkjével állnának szemben, pont úgy, mint aznap este…

”Itt a megfelelő alkalom arra, hogy magára hagyjam… Hiszen ő is ezt tenné… „ - gondolta magában a fiú. Érezte, hogy nem bírja már sokáig, és most még ezzel az átkozott sötétséggel is szembe kell néznie, pedig már így is mindig arra számít, hogy bármelyik percben megtámadhatja a férfi. Azt is elhatározta, hogy meg fogja előzni ezt a támadást… Már semmi sem számít… Ha kell… megöli.

Lassan felállt, olyan csendben, ahogy csak fáradt, s a megpróbáltatásoktól meggyötört teste engedte…

 Hirtelen tért magához, valami megzavarta, a nyomasztó csöndet léptek zaja törte meg. A sötétséget először zavarónak találta, majd rájött, hogy ez már várható volt. Ez a hely, valahogy megérzi, mikor áldozatai elgyengülnek, és akkor teszi ki az utolsó lapját. Persze, az is elképzelhető, hogy Voldemort játszik velük, és nagyon is tisztában van a jelenlétükkel.

Lassan oldalra fordította a fejét, de rögtön megbánta. Tarkójához kapott, amibe fájdalom hasított a mozdulattól. Minden porcikája fájt a kimerültségtől, csak remélni tudta, hogy a fiú jobb állapotban van, mint ő. Pár pillanat alatt tudata teljesen megtisztult, az álom okozta kábultságtól, és nyugtalanná vált, valami nem tetszett neki. Kapkodva vizsgálta át maga körül a sötétséget.

Mikor észre vette, hogy a fiú eltűnt mellőle, talpra ugrott. Válogatott szitkok hagyták el a száját, miközben utána eredt. Túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát, pálcája erejét immáron teljesen kiszívta a Völgy. Egy egyszerű Lumusra sem volt már képes, nem mintha túl sok értelmét látta volna. Az őt körül ölelő sötétséget, semmilyen fényforrás nem lett volna képes áttörni. Csak érzékeire hagyatkozhatott, amik szerencséjére az idők során igencsak kifinomultak. Tapogatózva indult meg a fák törzsei között.

Dühös volt Potterre, nem gondolta, hogy már ilyen rossz állapotban van. Tehát a kölcsönös bizalomra való támaszkodás értelmét vesztette - ”Remek” - Megmaradt okklumencia képességeivel próbálta meg követni a fiút. Ekkor azonban valami megváltozott, ami megállásra késztette. Már nem voltak egyedül, valami feléjük tartott, méghozzá igen sebesen.

Nem tudta, hogy mi az, hiszen korábban Rayel nem jutottak el erre a szintre, sosem váltak szét. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ez csak egy újabb érzéki csalódás, és az okozza, hogy külön váltak. Tudta, hogy ha a fiú nem elég éber, akkor az üldözöttség érzése a halálba kergetheti.  

Lehunyta szemeit, és megpróbált uralkodni fel –fel támadó félelmén. Igen, félt… Nem csupán magát féltette, hanem a magára maradt fiút is. Időközben kialakított egyfajta kapcsolatot Harry és ő közötte, amit Potter nem érzékelhetett, és egyre biztosabban érezte, ahogy társát elönti a pánik.

- Miss. Ray, az időnk fogytán van – szólalt meg hirtelen Dumbledore.

A nő nem felelt azonnal, csak a férfira nézett, akinek arcvonásain sosem látott érzelmek tűntek fel. Tekintete a távolba révedt, szemeiben felismerés, aggodalom és a félelem látszott.

- Értem uram, már nem vagyunk messze – mondta végül.

- Érzem Perselust… megrémült valamitől… - szólt csendesen az idős varázsló.

- Piton? – kérdezett vissza hitetlenkedve a nő – Azt hittem, ő semmitől sem fél.

- Látja kisasszony, sokan úgy ítélik el azt az embert, hogy igazából nem is ismerik. Pedig, ha valakit közel enged magához, igazán szerencsésnek érezheti magát. Tudja, a látszat sokszor csal, és ez most az ő esetében is igaz.

A nő erre már nem felelt, csak nézett maga elé, és gondolataiba mélyedt.

- Potter! Elég legyen a bújócskából! – kiáltott magából kikelve a férfi.

Azonban a fiú nem felelt, csak haladt előre a sötétben, maga sem tudta hová. Időről időre megbotlott, egy - egy kiálló kőben, vagy gyökérben. Lassan, tapogatózva ment, ő is érzékelte a ráleselkedő veszélyt, de Piton közelében sem érezte magát biztonságban, kinek hangja immár könyörgő volt – Csak együtt élhetjük túl! – kiáltott, majd hirtelen megtorpant. Egy oda nem illő zajt hallott, egy tompa puffanást, mintha egy test, rövidebb zuhanás után a földre esett volna, azonban mást nem, se kiáltást, se fájdalmas nyögést. Félelem mart a szívébe – ”Nem eshet baja” - futott át az agyán, és ismét elindult, ezúttal megszaporázott léptekkel. Ahogy a fák törzsei közt bukdácsolt, egy – egy kósza ág nekicsapódott arcának, felsebezve azt – Potter! – szólongatta a másikat – Harry! – nem történt semmi. Olyan gyorsan szaladt, ahogy csak a sötétség, és az elé kerülő akadályok engedték. - „Van egyáltalán értelme megmenteni? Az is lehet, hogy sosem kerülünk ki innen.” - szaladt át az agyán, majd tovább fűzte a gondolatot - „Az is lehet, hogy már rég halott, és inkább a saját életemet kellene mentenem.” - léptei lelassultak, de pár pillanat után ismét futva vitték lábai - „Vissza kell szereznem a bizalmát” - Ezt az utolsó gondolatot nem igazán értette. Nem tudta, hogy miért lett ilyen fontos a másik bizalma. Egy egyszerű válasszal zárta le a kérdést magában, miközben egyre gyorsabban haladt - „A bizalma nélkül nem juthatok ki innen” - gondolta, de valahol mélyen érezte, hogy ez a magyarázat valahol még neki is sántít. Megrázta a fejét, megpróbálva véget vetni ennek a gondolatmenetnek, sikertelenül.

Hallotta, ahogy a férfi a nevét kiabálja, de úgy érezte, hogy nem állhat meg, kimerültsége ellenére sem. Csapzott haja izzadt homlokához tapadt, fekete talárját megtépázták a kiálló ágak, lába is többször megbicsaklott, de csak ment előre az ismeretlenbe. Nem tudta meddig bírja még, csak azzal volt tisztában, hogy ha nem kerül ki onnan hamarosan, mindennek vége.

Megállt egy percre, hogy egy kicsit kifújja magát, kezével térdére támaszkodva kapkodta a levegőt. Mikor felegyenesedett, megszédült, azonban nem törődött vele, ismét futásnak eredt, de pár méter után megint megállásra kényszerült. Egyre homályosabbnak tűntek neki a fák körvonalai, homlokán az izzadtságot, hideg verejtékcseppek váltották fel. Szeméhez kapott, ahogy egyre jobban szédült, és neki tántorodott egy fa törzsének. Azonnal erőt vett magán, ahogy meghallotta, hogy valami, vagy valaki közelít. Elrándult a fától, de a következő pillanatban, mintha eltűnt volna a lába alól a talaj, előre bukott. Mielőtt földet érhetett volna, elsötétült előtte a világ. Az utolsó dolog, amit zuhanás közben észlelt, valamiféle halvány derengés volt.

- Hivattál Nagyuram – hajolt meg mélyen Draco Malfoy. Vállig érő, szőke haja, az arcába hullott, hideg kék szemei megtörten csillogtak, ahogy felemelkedve, Voldemortra nézett.

- Á, Draco – szólt Voldemort – itt az ideje, hogy helyre hozd a hibáidat… Készen állsz rá? – kérdezte minden érdeklődést nélkülözve a hangjából, s vörösen izzó tekintetét a fiúéba fúrta.

- Igen, Nagyuram – válaszolt érzelemmentesen Malfoy.

- Perselus Piton elárult engem, és most a Nyugtalanság Völgyében tartózkodik, Potterrel együtt. – sziszegte –vigyél magaddal két embert.

Draco szemeiben különös fény csillant a hallottaktól, de hamar rendezte arcvonásait. Volt kitől tanulnia. A maga módján mindig is kedvelte Pitont, hiszen a férfi mindig kiállt mellette. Soha, senkinek nem vallotta volna be, de Perselus sokkal közelebb állt hozzá, mint saját apja. Nem hitt a sikerében, hiszen még Dumbledore -t sem volt képes megölni, Perselus Pitont, még nehezebb lesz. Tisztában volt vele, hogy a Völgy valószínűleg már a végsőkig kimerítette a férfit, de ez sem könnyített a helyzetén, sőt. Potter nem érdekelte, de Piton… -”Nem ezt érdemli”- gondolta, de azonnal meg is bánta, szemében félelem csillant, ahogy az Urára nézett. Úgy tűnt azonban, hogy ez alkalommal szerencséje volt, és Voldemort nem látta a gondolatait.

- Értem Nagyuram, mindent megteszek – mondta végül, ismét mélyen meghajolva.

- Ejnye Draco, tudhatnád, hogy a minden, számomra túl kevés – szólt Voldemort, majd intett, hogy távozhat.

Miközben Draco, hátat fordítva, kisietett a teremből, egy hatalmas árnyék közeledett a Sötét Nagyúr trón-széke felé. Amikor Voldemort hozzászólt, a teremben álló, két őr-halálfaló megborzongott a földöntúli, sziszegő hang hatására.

- Kövesssd…