Luthien Lovemagic Oldala

Hermione ismét fejfájással ébredt, mint az utóbbi napokban oly sokszor. Már az sem érte meglepetésként, hogy nem lát semmit a környezetébõl. Lassan talpra állt, és elbotorkált a szobához tartozó fürdõbe, ahol vett egy hideg zuhanyt, amitõl egy kicsit tompult a fejét hasogató fájdalom is. Ahhoz képest, hogy mennyire meg volt rémülve a vakság gondolatától, egészen jól boldogult egyedül.

Magára vett egy hálóinget, majd útjára indult a szobában, hogy felfedezzen minden sarkot. Miután végzett, kilépett az ajtón, és vakmerõen elindult jobbra. Alig néhány lépés megtétele után meghallotta az egyik ápoló hangját.

- Miss Granger, nem kellene egyedül mászkálnia.

Elõször dühítette, hogy egy percre sem hagyják békén, de aztán némi gondolkodás után rájött, hogy teljesen igaza van a férfinak. Hisz akár el is tévedhet, és tekintve, hogy itt mindenféle beteget kezelnek, nem célszerû ész nélkül mennie bárhová. Engedelmesen tûrte, hogy visszavezessék a szobájába, majd egy tálca ételt raktak elé.

- Nem keresett senki? – kérdezte reménykedve a nõ.

- Nem, várt valakit?

- Igen, Harry Pottert és Ron Weasleyt.

Az ápoló hangosan felnevetett, amit Hermione nem tudott mire vélni.

- Merlint nem várta? – kérdezte az ápoló rosszindulatúan.

- Maga gúnyolódik velem?! – háborodott fel a nõ.

A férfinek nem volt ideje válaszolni, mert nyílt az ajtó, és bejött Letrenem.

- Hogy van, kisasszony?

- Éhesen. Meddig voltam eszméletlen?

- Órákig. Attól tartok, rossz híreim vannak – kezdte Letrenem. – A barátait próbáltam utolérni, de az elküldött bagoly visszajött a levéllel, nem tudta kézbesíteni.

Hermione sóhajtott egy nagyot, és elkönyvelte magában, hogy alighanem Harry és Ron bevetésen vannak, ami titkos, és napokat is igénybe vehet.

- Van még valami? – kérdezte rosszat sejtve.

- Nos igen, Miss Granger – sóhajtotta a gyógyító. – Az állapota rohamosan romlik. Ha ilyen gyorsasággal halad a betegsége, nem fogja megérni a hétvégén sem, sajnálom.

Hermionénak a hírre rögtön elment az étvágya, így eltolta maga elõl a tálcát, amit az ápoló készségesen el is vett tõle. Kimerülten hanyatlott párnájára, miközben arra gondolt, hogy ennyi volt az élete, már nincs sok hátra.

Vegyes érzések kavarogtak benne: fájdalom, szomorúság és élni akarás, de egyben öröm is, hogy már nem tart sokáig a szenvedése. Kérdések tömkelege suhant át agyán, amelyek mind arról szóltak, hogy miért pont õ. De számít ez, amikor ennyire kevés ideje van hátra?

A gyógyító és az ápoló magára hagyta a szomorkodó nõt, aki az oldalára fordult, és bebújt a takaró oltalma alá, azon gondolkozva, mit csinálhatnak barátai, miért hagyták egyedül éppen most? Nem akar egyedül lenni, nem akar egyedül meghalni…

Mintha kérte volna, valaki bejött a szobába. Fáradtan sóhajtott egyet, majd megfordult a másik oldalára.

- Ki az? – kérdezte, reménykedve, hátha barátai jöttek el hozzá.

- Perselus Piton – jött a megdöbbentõ válasz.

- Már csak ez hiányzott – gondolta, majd hangosan hozzátette. – Ha azért jött, hogy jót derüljön rajtam, akár meg is fordulhat, és elmehet!

- Téved, Granger, azért jöttem, hogy elmondjam, miért történik magával mindez – felelte a férfi nemes egyszerûséggel, de Hermione kihallotta hangjából a sértettséget.

- Sajnálom. – Tett egy bocsánatkérõ mozdulatot. – Üljön le, ha tud, azt hiszem, van itt egy fotel.

- Köszönöm, inkább állnék.

Hermione vállat vont, majd próbált szembehelyezkedni a férfival, bár csak sejtette, hogy hol lehet. Lelógatta lábát az ágyról, és várta, hogy Piton beszéljen.

- Hallgatom – mondta végül, megelégelve a kínos csöndet.

- Ez egy hosszú történet, Granger – kezdte, - Hermione megítélése szerint - feszengve. – Jobb lesz, ha az egészet a legelején kezdem.

Úgy tûnt, Piton minden erejét összeszedi ahhoz, hogy elmesélje neki, amiért jött.

- A feleségemrõl akarok elmondani valamit.

- Nem tudtam, hogy házas – kotyogott közbe Hermione. – Sohasem láttam gyûrût az ujján.

- Csak voltam – felelt Piton. – Mindössze húsz éves voltam, amikor összeházasodtunk a feleségemmel. Akkor már régen hátat akartam fordítani a Sötét Nagyúrnak, de nem akartam magára hagyni Georginát, ezért inkább elvettem. Így utólag belátom, hibát követtem el vele, mert ahelyett, hogy megvédtem volna, Tudjukki célpontjává tettem. Vele zsarolt, õt használta fel, hogy maga mellett tartson – vallotta be vonakodva.

- Miért mondja ezt el nekem? – kérdezett újból a nõ, teljességgel értetlenül.

- Hagyja, hogy folytassam. Huszonhárom évvel ezelõtt a Sötét Nagyúr túllõtt a célon; egy olyan átkot használt rajta, amely manapság nagyon sok sötét, kínzó varázslat alapja. Georgina eleinte csak elájult, késõbb rohamai voltak, majd megvakult… a többit gondolom tudja.

- Azt akarja mondani… ez lehetetlen, engem nem átkoztak meg – ellenkezett erõtlenül Hermione, bár sejtette, hogy valószínûleg a férfi felesége is ugyanabban a kórban szenvedhetett, mint most õ.

- Ez csak a történet fele volt, mire a végére érek, érteni fog mindent. – Piton vett egy mély levegõt, majd folytatta. – Dumbledore-hoz fordultam segítségért, aki feltételeket szabott azért cserébe, hogy megmenti a feleségemet a biztos haláltól.

- Feltételeket szabott? – hüledezett Hermione.

- Nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyfajta bonyolult varázslattal megmentette Georgina életét.

Hermione reménykedni kezdett, hogy van kiút ebbõl a szörnyû helyzetbõl, Piton viszont kíméletlenül folytatta.

- Georgina kómában volt, amikor végrehajtotta rajta a varázslatot, így sohasem tudta meg, mi történt vele, bár így utólag már nem is számít…

- Milyen varázslatot? Mi történt vele? – kérdezte a nõ kíváncsian, reménykedve.

- Nos, Dumbledore átformálta egy magzattá, amit – konyhanyelven megfogalmazva – az ön édesanyjának a hasába tettek. Természetesen felhasználták az édesapja vérét is. Alapvetõen mégis, maga Georgina Piton – mondta ki egy szuszra a férfi.

- Tessék?! Hogy… ezt nem… képtelenség!

- Úgy gondolom, újra átéli Georgina betegségét, amit végig magában hordozott, de csak most tört felszínre. – fejezte be Piton a megdöbbentõ történetet.

Hermione gyomra most kezdett igazán kavarogni. Már tényleg semmit nem értett, ha eddig úgy érezte, tisztán látja a helyzetet, hát nagyot tévedett. Ez olyan lehetetlenül hangzik, és mégis, eddig senki sem állt elõ jobb magyarázattal… Õ valaha Piton felesége volt, de ami a legmegdöbbentõbb, hogy a férfi elárulta azt a nõt, akit szeretett, és új életet adott neki, mikor az talán nem is akarta. De neki miért nem mondták ezt el?

- Miért nem mondta el soha senki? – kérdezte ingerülten.

- Egyedül Dumbledore tudta, hogy ki ön, annak ellenére, hogy az egész az én döntésem következménye. Sajnálom, Granger, az én hibám, hogy meg fog halni – mondta a férfi csendesen.

- Tûnjön innen – morogta halkan a nõ.

Egy ideig nem hallatszott más, csak a csend, aztán a férfi nagyot sóhajtva lassan kiment a szobából, az ajtót is halkan csukta be maga után.

Hermione éktelenül dühös volt Pitonra, amiért eddig titokban tartotta elõtte, de még inkább Dumbledore-ra, aki az egészet véghez vitte. Meg tudta volna fojtani önmagát is, hogy eddig miért nem jött rá… bár, honnan tudhatta volna? Gondolatai egymást kergették, míg bele nem fájdult a feje.

Elindult a fürdõszobába, hogy lehûtse magát, de félúton megtorpant, amikor reszketni kezdett a keze.

- Jaj ne – suttogta elgyötörten.

Nem akart most újabb rohamot, mert sejtette, hogy ez már annak a jele, hogy nemsokára vége az egésznek. Nem akarta, hogy vége legyen, élni akart, csak még egy kicsit, hogy legalább a barátaitól elbúcsúzhasson.

- Ne most, nem akarom, nem akarok még meghalni – motyogta, miközben szemeibõl könnyek csordultak ki.

Remegõ kézzel kapaszkodott bele a mellette álló szék karfájába, de már az sem mentette meg, lábai nem bírták tovább a súlyát, tehetetlenül esett a hátára, magával rántva a széket is. Teste elviselhetetlenül fájt, izmai megfeszültek, és végre elvesztette az eszméletét.

Egy szobában feküdt, amikor kinyitotta a szemét, de nem látott semmit, csak a jól ismert feketeséget. Egy óvatos, nyirkos kéz hátrasimította homlokából az odatévedt tincseket, majd valaki megcsókolta.

- Nemsokára vége – mondta Hermione halkan, de hangja mélyebb volt, mintha nem is õ beszélne.

- Tudom – suttogta az ismerõs férfi bizonytalanul.

Legszívesebben hozzábújt volna, de a kezén kívül semmije sem mozdult, hiába akarta. A férfi, mintha megérezte volna, hogy szüksége van rá, mellé ült az ágyra, és szorosan magához ölelte.

- Maradj itt velem, kérlek. Ne hagyj egyedül – motyogta a férfi ingének puha anyagába.

- Ne félj, itt vagyok. - Közelebb húzta magához, míg végül már tényleg az ölében kötött ki.

Az ismeretlen óvatosan ringatni kezdte, miközben egyre szorosabban szorította magához.

- Vigyázok rád, Georgina, ne félj – hallotta még, mielõtt ujjai remegni kezdtek…

.o)]O[(o.

Miután kijött Granger szobájából, megállt az ajtó elõtt, ökölbe szorított kézzel, megfeszülõ arccal. Dühös volt a nõre, mert nem értette meg, hogy csak feleségén akart segíteni, nem õt akarta bántani. Az õ hibája, de semmi szándékosság nem volt ebben az egészben!

Vett egy mély levegõt, fáradtan megdörzsölte homlokát, majd elindult, de két lépést sem tudott megtenni, amikor csattanás hallatszott a nõ szobájából. Gondolkodás nélkül benyitott, és látta a kínok közt vergõdõ, tehetetlen Grangert a földön.

- Jöjjön valaki – kiáltotta ki a folyosóra.

Két lépéssel a nõ mellé ért, letérdelt, és a karjaiba vette a még mindig vonagló Grangert. Óvatos mozdulatokkal az ágyra fektette, majd hátrébb lépett, utat adva a megjelenõ Letrenemnek és az ápolóknak.

Várta, hogy a gyógyító mondjon valamit, de az nem szólt semmit, csak varázslatokat végzett a nõn, és Piton jól ismerte mindet - légzéssegítõ, mozgássegítõ varázslatok voltak.

- Talán még egyszer fel fog ébredni, de a karján kívül nem tudja majd mozgatni semmijét. Az utolsó fázisnál tart, a következõ rohamba bele fog halni – mondta Letrenem a holtra vált Pitonnak.

A férfi keze ökölbe szorult, ujjai elfehéredtek, de más jelét nem mutatta érzéseinek, pedig belülrõl mindene égett, mintha máglyára vetették volna.

- Már nincs sok hátra – gondolta, majd hátat fordított a szobának, és a Roxfort felé indult, hogy a lakosztályában minden dühét kitombolhassa.

Amint a Roxfortba ért, Dumbledore toppant elé, és el sem engedte addig, amíg el nem mondta, hogy mi történt Hermionéval. Minden egyes szót nehezen húzott ki belõle, így a társalgás nehezen haladt egyrõl a kettõre. Mikor végre elszabadult az aggódó igazgatótól, szinte rohant a lakosztályába, és dühösen becsapta maga mögött az ajtót, ami egy reccsenéssel megadta magát, és kifordult tokjából. Piton ekkor rájött, hogy nem csak fizikailag használta az erejét, hanem mentálisan is, ezért törte az ajtót ripityára - de így legalább valamelyest megnyugodott.

Gondolatok ezrei futottak át az agyán, mígnem fáradtan egy fotelba rogyott, és mindent kizárt a fejébõl, csupán bámult a szobában egy pontot, ami lassan összemosódott a szeme elõtt.

Nagyot sóhajtott, majd még mélyebbre süllyedt a fotelban, és immár tisztább fejjel gondolkozni kezdett arról, hogy mit is tehetne. Granger mellett lenne a helye - szíve szerint most is ott lenne -, de a nõ kerek-perec megmondta, hogy tûnjön el. Ha õ nem akarja, hogy ott legyen, nem erõszakolhatja rá a társaságát, bármennyire is szeretné.

Tudta, hogy nem fog felébredni másnap reggelnél korábban, így inkább lezuhanyozott, és ágyba bújt, próbálva maga mögött hagyni az egész napot. De nem tudott szabadulni a vergõdõ nõ képétõl, és bûntudata sokáig nem hagyta aludni. Órákig csak hánykolódott az ágyon, jobbról balra, balról jobbra, míg a kimerültség úrrá nem lett rajta, és végre elnyomta az álom.

.o)]O[(o.

Hermione másnap reggel arra ébredt, hogy nem tud átfordulni a másik oldalára, teste egyetlen porcikája sem engedelmeskedik akaratának. Tagjai belülrõl égtek, amitõl arca fájdalmas fintorra torzult. Levegõvételei hangosak és természetellenesek voltak. Meg akart szólalni, de egy hang sem jött ki a torkán. Egy pillanat alatt kétségbe esett, szívverése felgyorsult, fuldokolni kezdett a levegõhiánytól, majd köhögni, de megmozdulni ezután sem tudott.

Letrenem lépett be az ajtón, majd gyors lépésekkel elérte az ágyat, felültette a nõt, és igyekezett megnyugtatni.

- Próbáljon megnyugodni, Miss Granger – susogta.

Hermione csak suttogva tudott beszélni, és azt is levegõvételekkel tarkítva.

- Mi történt? – kérdezte elhaló hangon.

- Újabb rohama volt, emlékszik?

A nõ - lehetõségeihez mérten - bólintott, de rögtön meg is bánta, mert nyakába fájdalom nyilallt.

- Az utolsó szakasznál tart, kisasszony – kezdte Letrenem. – Teljesen lebénult, már csak a kezét tudja valamennyire használni. Azt hiszem, most egyetlen tanácsot tudnék adni, azt, hogy írjon a barátainak búcsúlevelet. Nagy a valószínûsége, hogy már nem fognak találkozni.

Hermione lehunyta a szemét, ezzel jelezve, hogy egyetért. Fájt a szíve, hogy nem búcsúzhat el rendesen barátaitól, de tudta, nem tehetnek arról, ami történt, hiszen olyan hirtelen jött minden. Nem volt ideje felkészülni semmire, de lassacskán beletörõdött, hogy ennyi volt, itt ér véget az élete. Jöjjön, aminek jönnie kell.

- Fáj mindenem – suttogta.

- Küldök az ápolóval néhány bájitalt, ami enyhíti a fájdalmait, rendben?

- Köszönöm.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy pillái közül kigördüljön egy könnycsepp, de már nem tudott tovább sírni. Túl sok könnyet ejtett, már képtelen volt tovább siratni az életét.

Az egyik ápolónõ jelent meg, leült az ágya melletti székre, és Hermione hallotta, hogy bájitalos fiolákat rak le az asztalra. Legalább négyet.

- Kisasszony, hoztam fájdalomcsillapító bájitalt, most megpróbálom beadni, rendben? – kérdezte az ápolónõ, akinek hangja selymes, kellemes volt.

Megemelte a fejét, és megpróbált belediktálni egy fiolányi keserû ízû löttyöt. Hermione alig tudta lenyelni, a végén már fuldoklott attól a kevéstõl is. Mikor végre elcsendesedett a köhögése, az ápolónõ újra megszólalt.

- Hoztam pennát és pergament, ha szeretne levelet írni, diktálja le, leírom.

- Nem, majd inkább én, köszönöm – suttogta erõtlenül. – Csak majd nézze át, hogy olvasható-e, rendben?

- Természetesen – felelte bársonyos hangon.

Az ápolónõ a jobb oldalához sétált, és a csuklója alá tolt egy pergament, az ujjai közé pedig egy pennát. Elmormolt egy halk bûbájt, majd elengedte a kezét.

- Megbûvöltem, hogy ne kelljen tintába mártani. Írjon nyugodtan, ha segítségre van szüksége, csak mondja a nevem, és jövök.

- Hogy hívják?

- Anna.

- Köszönöm.

Miután magára maradt, remegõ kézzel írni kezdett. Ügyetlenül kanyarította a betûket, és remélte, hogy nem írja egymásra a sorokat. Lassan, de biztosan megtelt a pergamen a szokottnál nagyobb, és foltosabb betûkkel.

Mikor végre befejezte, úgy érezte, megszabadult egy tehertõl, és talán barátainak sem lesz olyan nehéz elfogadnia, hogy õ már nincs többé.

Arrébb tolta a száradó levelet, majd egy másikat kezdett el írni, volt bájitaltan tanárának, Pitonnak. Sajnálta, hogy tegnap olyan kegyetlenül bánt a férfival, mikor az csak elmondta neki, hogy mi történt vele, és bocsánatot akart kérni.

Mivel keze egyre jobban fáradt, gyorsan kigondolta, hogy mit fog írni, és rákanyarította a pergamenre azt a két sort, és egy aláírást.

Belesuttogta az ápoló nevét a csendbe, mire Anna egy pár pillanattal késõbb már meg is jelent.

- El lehet olvasni a leveleket? – kérdezte tõle Hermione.

A nõ csendben volt, pergamen zizegése hallatszott, majd megszólalt.

- Igen, olvasható. Kinek szánja õket?

- A hosszút Harry Potternek és Ron Weasleynek. A rövidet Perselus Pitonnak.

- Rendben, máris elküldöm õket.

- Nem tudja – suttogta Hermione, miközben úgy érezte, mintha égne a torka minden légvételtõl. – Harryék nem elérhetõek. Hagyja itt, biztosan be fognak jönni.

- A másikat küldjem el? – kérdezte Anna készségesen.

- Igen, kérem – felelt halkan.

- Hova küldhetem a baglyot?

- A Roxfortba, ha jól tudom – mondta, de a mondat vége köhögésbe fulladt.

- Jól van, kisasszony?

- Fáj a torkom – szuszogta Hermione.

Az ápolónõ megpróbált egy kis vizet diktálni a nõbe, majd újabb fájdalomcsillapítót, végül magára hagyta, míg elküldi a baglyot.

Hermione izmai ismét szúrni kezdtek, a fájdalomcsillapítóval nem törõdve.

- Anna – próbálta hívni az ápolónõt.

A nõ egy perccel késõbb már jött is, és mivel látta, hogy Hermione reszket a fájdalomtól, hívta a gyógyítót.

- Mi történt? – kérdezte Letrenem Annától.

- Az imént adtam be neki egy fájdalomcsillapítót, de úgy tûnik, nem használ.

- Fáj – nyöszörögte Hermione.

Letrenem nem szólalt meg, csak nézte a reszketõ nõt.

- Adjon be neki még egyet – döntött végül.

- De akkor túladagolom – rémült meg az ápolónõ.

- Nézze, a kisasszonynak talán órái vannak hátra, és fájdalmai vannak. A legtöbb, amit tehetünk érte, hogy a fájdalmát csillapítsuk – felelte csendesen Letrenem.

- Alá kell íratnom vele egy nyilatkozatot…

- Adja már be neki, majd utána aláíratja – szólt rá a nõre erélyesebben.

- Aláírom, csak segítsenek – szûkölte Hermione, amennyire a fellángoló fájdalom hagyta.

Anna fújtatott egyet, de végül megitatott vele egy fiolányi fájdalomcsillapítót. Mikor kezdtek megnyugodni az izmai, aláírta azt az átkozott nyilatkozatot.

- Mennyi idõm van hátra? – kérdezte Letrenemet.

- Néhány óra – felelte a férfi, majd az ápolónõhöz fordult. – Maradjon mellette, kérem, és ha fájdalmai vannak, adja be a fõzeteket.

Azzal Letrenem elhagyta a szobát. Hermione lehunyta a szemét, és megpróbált megnyugodni, majd pihenni.
- Már nincs sok hátra – nyugtatta saját magát. – Itt van, Anna?

- Itt vagyok, szüksége van valamire?

- Csak ne hagyjon egyedül – felelte Hermione.

Az ápolónõ közelebb sétált, és megfogta a kezét.

- Próbáljon meg pihenni.

.o)]O[(o.

Néhány órával késõbb Perselus Pitonhoz megérkezett a bagoly. A férfi nem ismerte fel a kézírást az összehajtott pergamenen, de kíváncsiságból kinyitotta. A levél betûi kuszák voltak, szinte remegtek.

Ne haragudjon rám, nem akartam megbántani. Tudom, hogy csak a feleségén szeretett volna segíteni, és én nem hibáztatom a döntéséért.

H. J. Granger

Gondolkodás nélkül felpattant, magára terítette lobogó talárját, majd a kandallón keresztül a Szent Mungóba sietett. Néhány perccel késõbb benyitott a nõ szobájába, ahol megláthatta a falfehér Grangert tehetetlenül az ágyon heverni. Mintha súlyos terheket raktak volna a mellkasára, úgy fojtogatta a bûntudat.

Lassan odasétált az ágy mellé, majd az ápoló felé fordult, aki õt bámulta leplezetlenül.

- Ki az? – szólalt meg Granger rekedtes hangon suttogva.

- Piton – válaszolt a férfi halkan.

- Magukra hagyom önöket, szóljanak, ha szükség van rám – közölte Anna, majd halk léptekkel kisétált a szobából.

- Sajnálom, tegnap nagyon goromba voltam – suttogta Hermione.

- Megértem, talán én sem fogadtam volna jobban a hírt – felelte Piton csendesen, majd leült az ágy melletti székre. – Hogy van?

Granger szárazon felnevetett, ami alig volt több mint a suttogás, majd köhögni kezdett. A férfi meglátta az éjjeliszekrényen álló pohárnyi vizet, és megpróbálta megitatni a fuldokló lányt. Feljebb húzta az ágyon, majd mellé ült, úgy tartotta meg.

- Fáj valamije? – kérdezte aggódón, mire kapott egy elhaló nemet. – Úgy látom, jó pár bájitalt megitattak magával.

- Már hármat kaptam – felelt halkan a nõ.

Piton elszámolt háromig, mielõtt sóhajtott volna egy óriásit, egy kurta káromkodással egybekötve. Az éjjeliszekrényen álló kék színû bájitalokról pontosan tudta, hogy a létezõ legerõsebb, és egyetlen fiolányi elég kellett volna, hogy legyen.

- Nemsokára vége, már úgyis mindegy – mondta Hermione, mintha megérezte volna Piton feszültségét.

A férfi nem felelt, mert pontosan tudta, hogy igaza van a nõnek. Egy darabig csendben ültek, amikor Hermione ismét megszólalt.

- Nagyon félek – nyöszörögte sírós hangon.

Piton feljebb ült az ágyon, majd magához húzta a didergõ testet, lerúgta cipõjét, és betakarta magukat a takaróval.

- Ne féljen, itt vagyok – mormolta nyugtatóan, majd hagyta, hogy a nõ feje a vállára bukjon. Egy kis gondolkodás után simogatni kezdte Hermione hátát.

- Meséljen a feleségérõl – kérte a nõ alig hallhatóan.

Piton sóhajtott egyet, megigazította magukon a takarót, majd feszengve visszakérdezett.

- Mire kíváncsi?

- Hogy nézett ki?

- Magas, vékony lány volt, bár annyira nem, mint én – mosolyodott el az emlékek hatására. – Vörös haja, világosbarna szeme, és rengeteg szeplõje volt.

- Hasonlítok rá valamiben? – kérdezte Hermione.

- Nem, egyáltalán. Még a természete sem.

- Hogyan ismerkedtek meg? – jött a következõ kérdés.

- Õ is Mardekáros volt, mint én, és egy évfolyamba jártunk. Az egyik bájitaltanon megkért, hogy korrepetáljam, innen már gondolom sejti… Granger?!

A karjaiban kucorgó lány egyre jobban remegett, és õ nem tehetett mást, mint hogy jobban magához szorította. Hermione utoljára erõtlenül megszorította karját, majd kézfeje a takaróra hullott.

- Ne, még ne!

Már szinte összeroppantotta a nõt, úgy szorította magához.

- Granger, ne tedd ezt velem – suttogta reménytelenül.

Egy perc múlva berohant Letrenem, nyomában két ápolóval, akik lefogták a lányt, míg annak vonaglása alább nem hagyott. Hermione nem mozdult, és bár egy ideig lélegzetvételei még hallatszottak a szoba csöndjében, lassan azok is elhaltak.

Piton ledermedve állt az ágy mellett, majd kinyújtotta kezét a nõ még meleg teste felé, és megszorította az apró kezet. Percekkel, talán órákkal késõbb egy ápoló kérte, hogy hagyja el a szobát, és õ szó nélkül elindult. Az elsõ útjába kerülõ kandallót igénybe vette, és a Roxfortba ment.

Lakosztályában lerogyott az egyik székre, és kábultan bámulta azt a levelet, amit Grangertõl kapott. A szavak nem jutottak el a tudatáig, csak a fájdalom és a keserûség, amit azok a reszketeg betûk okoztak.

Felállt, összehajtotta a pergament, és elrakta a felesége után maradt emlékei közé. Eltette a dobozt a rejtekhelyére, majd felállt, és az ágy mellé sétált, de látása elhomályosult, lábai nem bírták tovább, térdre zuhant, és zokogni kezdett. Ezalatt a doboz mélyén a tengerzöld pillangó még egyszer, utoljára, bánatosan megrezegtette szárnyait.

Vége