Harry kinyitotta a szemét, és körülnézett. Piton a fotelben ülve összehúzott szemöldökkel nézte a két bájitalt, amit a kezében tartott. Mindkettőt megrázta, majd hümmögve letette az asztalra, ahol már két csoportban sorakoztak az üvegcsék.

Harry megpróbált felkelni, de egy halk szisszenéssel visszatette a fejét a párnára. Piton ránézett, és leült mellé a kanapéra.

– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan.

– Nem valami jól… – suttogta Harry. – De sokkal jobban érzem magam most, mint a laborban. Miért fáj ennyire a fejem?

– Azt én sem tudom – felelte Piton, és a fiú homlokára tette a kezét. – Elvileg az égvilágon nincs semmi bajod. Pedig a tünetek nagyon nem arra vallanak.

Piton az asztalról felvett egy üvegcsét, majd Harrynek nyújtotta, aki elvette, és ivott belőle. A fejfájás mindjárt elmúlt, csak a fáradtság maradt. Időközben rájött, hogy a takarónak van finom szegfűszeg illata, nem a bájitalnak.
– Köszönöm.

– Szívesen – válaszolta Piton, majd az üvegcsét letette az asztalra. – Elmondanád, mi történt a laboratóriumban?

– Nem tudom. A szekrényt próbáltam rendbe hozni, aztán úgy éreztem, mint akit fejbe vágtak. Végül annyira fájt mindenem, hogy nem bírtam állva maradni.

– Értem. Máskor is előfordult már?

– Nem – válaszolt Harry, és jobban betakarózott. – Dumbledore professzor már járt itt?

– Még nem, mivel iskolán kívül van. Valószínű, hogy a Rend gyűlésén tartózkodik. Megpróbáltam elérni a mi módszerünkkel, de úgy nem ment. Mindjárt megpróbálom a kandallón keresztül. Légy szíves, ne kelj fel!

Harry bólintott, és lehunyta a szemét. Próbált nem gondolni a rémálmára, ami úgy tűnt, valóra vált. Piton odament a kandalló elé, és Hopp–port szórt a tűzbe.

– Grimmauld tér tizenkettő! – mondta, majd megjelent Lupin feje a tűzben.

– Á, szia Perselus! – üdvözölte, és mosolyogva Pitonra nézett. – Miben segíthetek?

– Az igazgatót keresem fontos ügyben – tért lényegre a bájital tanár, minden jó szándék nélkül. – Vége már a gyűlésnek?

– Igen, most lett vége. Dumbledore épp távozni készül, de mindjárt utána szólok.

– Köszönöm, Lupin – dünnyögte Piton.

Harry kinyitotta a szemét, és meglátta Dumbledore lebegő fejét a tűzben. Arca aggodalmat tükrözött. Lupin nem vette észre Harryt, de az igazgató igen.

– Mit történt, Perselus? – kérdezte, miután végigmérte Harryt.

– Harry rosszul lett, és baleset történt a kviddicsmeccsen. Azt hittem, már értesítettetek a dolgokról.

– Nem, Perselus – válaszolt Dumbledore. – Ki sérült meg?

Piton olyan halkan közölte, amennyire csak tudta.

– Lupin lánya. Fejbe vágták egy gurkóval, majd több métert zuhant. Súlyos agyrázkódása van, és majdnem az összes bordája eltört.

– És Harryvel mit történt? – kérdezte Dumbledore, mikor Harry átfordult a másik oldalára.

– Igazából én sem tudom, de gyanítom, hogy kapcsolatban áll Lupin kisasszonnyal. A múltkori beszélgetésünkre célzok, Albus!

– Azonnal indulok, Perselus, csak előbb beszélek Remussal – közölte Dumbledore, majd a feje eltűnt a kandallóban.

Piton leült megint Harry mellé, és egy kék üvegcsét nyújtott felé.

– Idd meg ezt, légy szíves.

– Miért, mi ez? – kérdezte gyanakodva.

– Látom, hogy alig tartod magad, pihenésre van szükséged. Ettől könnyebben tudsz majd elaludni.

– Jó, rendben – azzal Harry elvette Pitontól az üvegcsét.

Már az első kortynál érezte, hogy elnehezedik a feje, a harmadiknál pedig Piton elvette tőle a bájitalt, ő pedig álomba szenderült.

Elfojtott suttogásokra ébredt fel. Lassan felült a kanapén, és meglátta Dumbledore–t, amint mosolyogval néz rá. Az igazgató letette a kezéből a régi kódexet az asztalra, aztán észrevette mellette Pitont is.

– Maradj nyugton, Harry. Még mindig gyenge vagy.

– Mi van Natalie–val? – kérdezte gyorsan, miközben gyorsan lerántotta a takarót magáról. – Ugye a gyengélkedőn van?

– Lassan a testtel, fiatalember! – szólt Dumbledore. – Igen, a gyengélkedőn van, Madam Pomfrey gondozása alatt.

Harryt nem igazán érdekelte Dumbledore mondanivalója, gyorsan felpattant. Mindenképpen el akart menni most rögtön a gyengélkedőre, mivel eddig eszébe sem jutott, mi lehet Natalie–val.

Piton egy olyan gyors mozdulattal, amit követni nem lehetett, visszarántotta őt az ágyba.

– Mondtam, hogymaradj nyugton, Potter! Különben is beszélnünk kell egy fontos dologról! Ne aggódj Lupin kisasszony miatt, aki különben is épp alszik.

– Jól van, nyugton maradok – mormogta Harry az orra alatt.

– Reméltem is – tette hozzá a tanár, majd leült a fiú mellé. – Említettél valami álmot, emlékszel?

Persze, hogyne emlékeznék – gondolta magában Harry. Nem mert megszólalni, csak némán nézett a két professzorra.

– Úgy gondoljuk, ugyanazokat a sérüléseket szenvedted el, amit Lupin kisasszony – törte meg a csendet Dumbledore. – Hallottam Perselustól, hogy ezt te megálmodtad előre.

– Igen, mivel úgy is történt – adta meg magát Harry. – Pontosabban végig azt hittem, hogy nem fog megtörténni.

– Kifejtenéd ezt bővebben? – faggatta tovább Dumbledore.

– Álmomban a dolgok az én szemszögemből történtek meg – válaszolta Harry. – Végig én ültem a seprűn, és engem vágott fejbe a gurkó. Majd lezuhantam a seprűről.

– Volt már ilyen álmod máskor is?

– Nem, uram. Ez szeptemberben történt meg először.

– Olyan régen álmodtad ezt? – kérdezte gyanakodva Piton, és rátette a kezét a takaróra, hogy még véletlenül se tudjon Harry felkelni.

– Igen. Miért éreztem a sérüléseket, ha én nem voltam ott?

– Nem tudunk magyarázatot adni az esetre, Harry – válaszolt az igazgató. – Nem érzel valamit esetleg Lupin kisasszony iránt?

Harry érezte, hogy elvörösödik. Hogy kérdezhet meg ilyet csak így nyíltan, Piton előtt?

– Végül is… igen – bökte ki.

– Akkor csak az lehet a magyarázat. Mindenképpen szólj nekem, vagy Piton professzornak, ha megint ilyen álmod lenne. Megyek, megnézem, hogy érzi magát Lupin kisasszony. Majd holnap te is meglátogathatod, de addig pihenj.

A bejelentést követően az igazgató távozott. Harry csodálkozva nézett utána, aztán Pitonra tekintett.

– Most itt kéne maradnom éjszakára? – kérdezte rémülten, mert nem lelkesítette a gondolat, hogy itt maradjon.

– Arra már nem, mivel itt maradtál. Igen, Harry, már reggel van.

– Te jó ég… és mi lett a meccsel? – Eddig eszébe sem jutott a kviddicsmeccs.

Piton elmosolyodott. Harry elcsodálkozott, hogy a professzor ilyet is tud: hiszen egyáltalán nem volt gúnyos a mosolya.

– Az egész meccsnek vége lett, mihelyst megtörtént a baleset. A laboratóriumi baleset miatt késtél már jó húsz percet, ezért Miss Lupin nem tudott tovább várni, és beállt helyetted fogónak. Terelőnek nem tudom, ki állt be helyette, de határozottan nem volt a legjobb ötlet.

– Jaj ne… az egész az én hibám… – motyogta Harry, majd a kezébe temette az arcát. – Ha nem kések el, akkor nem történt volna meg az egész!

– Harry… Most már nem tudsz mit tenni. Majd a legközelebbi álmodra jobban odafigyelünk, és akkor meg tudjuk akadályozni a veszélyt.

Harry sóhajtott egyet, majd az oldalára fordult. Pitonnal nem törődve a fejére húzta a takarót.

– Ne hibáztasd magad miatta – próbálta vigasztalni Piton. – Inkább próbálj meg pihenni még egy kicsit. Én megyek, rendet rakok a laboratóriumban, mivel a házimanók nem tudják, milyen rendszerben kell elrendezni a bájitalokat.

Piton szemmel láthatóan nem akarta zavarni, ezért ment rendet rakni, hogy egyedül hagyja. Harry közben már a gondolataiba merült.

Nagyon jó érzés volt, hogy valaki aggódik érte. Olyan furcsa volt Pitont erről az oldaláról látni. Vajon ha lenne fia, akkor milyen ember lenne? – töprengett el Harry.

A bordái még mindig fájtak egy kicsit, de nem mert szólni Pitonnak. Natalie iránt tényleg érzett valamit, aggódást, féltést…
A lány arca tűnt fel előtte, és elképzelte, ahogy ránéz, szép barna szemeivel. Végül elaludt.

Még vasárnap elhagyhatta Piton lakosztályát, így hétfőn reggel az első útja a gyengélkedőhöz vezetett.

Az igazgató engedélyezte, hogy a hétfői órák alól mentesüljön. Reggelire bekapott pár falatot, majd összefutott Hermionéval, akivel néhány szót váltott az órai jegyzetekről, miközben Ront pedig majdnem fellökte a nagy rohanásban.

Benyitott a gyengélkedőre, ahol rögtön meg is látta Natalie–t az egyik ágyon, az ablak mellett.
Épp valamilyen könyvet olvasott, és kíváncsian nézett Harryre.

– Szia! – köszöntötte vidáman, miközben letette a könyvet az éjjeliszekrényre.

– Szia Natalie! Hogy érzed magad? – kérdezte Harry, és leült a székre, ami az ágy mellett állt.

– Az égvilágon semmi bajom! A javasasszony, nem jut eszembe a neve, nem enged még el. Pedig már nem fáj semmim!

– Madam Pomfrey… – szakította félbe Harry a szóáradatot.

– És veled mi történt? Miért késtél annyit a meccsről?

Harry, aki időközben megtudta, hogy egy tagbaszakadt hetedikes állt be Natalie helyett, kapott a témán.

– Megtudhatnám, milyen megfontolásból álltál be helyettem? Az ilyen dolgokban általában a csapatkapitány dönt!

– Tudom, de… – kezdett a magyarázatba Natalie, de Harry félbeszakította.

– Ha nem állsz be, ez mind nem történik meg! Akár meg is halhattál volna! – Harry miután észrevette, hogy ordít, visszafogta magát. – Bocs, nem akartam kiabálni.

– Semmi baj, én voltam ilyen idióta. Malfoy kapott egy Tűzvillámot, és nagyon aggódtam, hogy hamar elkapja a cikeszt, ezért döntöttem így.

– Te jó ég… egy Tűzvillámot kapott? Remek.

Harry elővette a tankönyveket a táskájából, letette Natalie mellé az éjjeliszekrényre.

– Hermione ezeket a könyveket küldi. Azt mondja, minden tantárgyból olvasd el a következő fejezetet.

– Tegnap, mikor itt volt, közölte, hogy rád férne egy kis bájitaltan tanulás – mondta Natalie csillogó szemekkel.

Harry egy kicsit zavarba jött, igyekezett úgy tenni, mint aki már sokat javult a bájitaltan ismereteket illetően.

– Jól van… nem bánom – adta meg magát végül. – Végülis, ráérek egész nap.

– Egész nap? Miért? – Érdeklődött Natalie, közben fellapozta a bájitaltan könyvet.

– Mert… – Harry sehogyan sem találta a szavakat. – Előbb utóbb úgyis megtudnád…

– Mit is?

– Azért nem voltam tegnap látogatóban nálad, mert én is ugyanolyan rosszul voltam, mint te…

– Ezt meg hogy érted?

– Mert mikor baleset ért téged, onnantól kezdve éreztem minden sérülést, amit elszenvedtél.

Natalie nem tűnt éppen meglepettnek, összehúzott szemöldökkel meredt Harryre.

– Tudod, ez elég furcsán hangzik. És mégis miért éreznéd, ha én veszélyben vagyok?

– Nem tudom. De remélem, nem történik több ilyen – Harry próbálta elterelni a szót. – Akkor milyen főzési módszerrel foglalkozunk?

Natalie látta, hogy Harry kerüli a témát, ezért a kezébe vette a könyvet.

Harry egész délelőtt memorizálta a különféle mozzanatokat, amit a bájital főzéskor kell alkalmazni. Natalie kiváló „tanár” volt, mindent meg tudott magyarázni, egyszerűen profi volt bájitaltanból.

Elmélyülten foglalkoztak egy rendkívül bonyolult bájitallal, mikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, és betoppant Hermione Ronnal.

Ron először bosszús képet vágott, de aztán mosolyt erőltetett az arcára. Hermione ellenben jókedvűen, különféle pergamenekkel megpakolva lépett Harry mellé.

– Sziasztok! Hú – Tekintete az ágyon fekvő rengeteg pergamenre esett.

Natalie kissé megszeppenve nézett szét a pergameneken, majd az egyiket a kezébe vette.

– Mondd, Hermione, nem lett volna egyszerűbb elhozni azokat a könyveket, amikből volt ma az óra?

Hermione egy kicsit elpirult, és leült Natalie mellé.

– Tudod, azt szerettem volna, ha semmilyen információról nem maradsz le…

Ron nevetésben tört ki, és Natalie is elnevette magát.

– Ha legközelebb meg akarsz kérni valakit, hogy adja ide a jegyzeteket, inkább engem kérj meg! – Közölte Ron, miután levegőhöz jutott.

– Nincs semmi baj, csak egy kicsit sokalltam, Hermione – mondta Natalie.

Ron odament Harry mellé, aki most nem menekült el előle, mint az elmúlt napokban.

– Harry… Szerettem volna bocsánatot kérni tőled, amiért olyan hülyén viselkedtem veled…

– Nem baj, Ron – mosolygott a barátjára Harry. – De legközelebb légy szíves, viselkedj normálisan a meccseken..

– Persze… többet nem fog előfordulni. És ne haragudj, hogy miattam kell most büntető munkára járnod…

– Dehogy, Ron. Így utólag visszagondolva, nem is bánom, hogy büntetőmunkára kell járnom.

Ron értetlenül nézett Harryre, aki csak kibökte:

– Tudod, Ron, eléggé megkedveltem Piton professzort az utóbbi időben…

Most már mind a hárman csodálkozva néztek, csak Hermione vágott olyan „megmondtam” arcot.

– Gondolom, veled jóval rendesebb, mint velem – jegyezte meg Natalie. – Téged az utóbbi időben valamiért megkedvelt, nem úgy, mint engem. Nem kéne annyiszor szembeszállnom vele…

Ron rögtön kizökkentette Natalie–t a nosztalgiázásból az elég hangos nevetésével.

– Harry, ez nagyon vicces… – mindannyian Ronra néztek, aki próbálta magát visszafogni. – Mert ugye… viccelsz? Nem…?

– Egyáltalán nem – közölte Harry komolyan.

– Hoppá. Akkor ezért is bocsánatot kell kérnem…

– Hagyjad, Ron. Már egy párszor bocsánatot kértél ma – most már Harry is nevetett.

Most végre jókedve volt, mert végre minden rendbe jött közte és Ron között. A maradék időt, amit még a gyengélkedőn tölthettek – mivel Madam Pomfrey rájuk szólt –, nevetéssel töltötték.

Telt, múlt az idő, lassan közeledett a tél. A birtokon gyakorta voltak hófúvások, és kemény hidegek.

Harry és a barátai ilyenkor a klubhelyiségben múlatták az időt. Natalie és Hermione mindig valamilyen tanulnivalóról beszélgettek – ilyenkor Harry és Ron varázslósakkot játszottak.

Harry gyakran ment le a pincébe Pitonhoz, persze mindenki úgy tudta, büntetőmunkán van, ami részben igaz is volt.

Sokszor főztek együtt Pitonnal, és Harry lassan már kezdte otthonosan érezni magát a hideg pincében. Ahányszor lement hozzá, az első kérdése mindig az volt: "Nem álmodtál valamit, ami a jövővel kapcsolatos?”

Mikor Harry megrázta fejét, hogy „nem” – Piton vett egy mély levegőt, és megnyugodott. „De azért gyere bármikor hozzám, ha ilyesmi történne” – válaszolta mindig.

Gyakran segített javítani a dolgozatokat: Piton többnyire az elsősök írásait adta oda Harrynek javításra. A tanár más tantárgyakhoz is értett, így sokat segített neki a tanulásban is.

Persze Pitonnak gyakran a Rend gyűléseire kellett járnia a többi tanárral együtt, de Harrynek általában beszámolt az ott történtekről. Igaz, csak nagyvonalakban mondta el, éppen miről folyt a szó.

Harry úgy érezte, ennél jobban már nem alakulhat semmi. Pitonnal együtt lenni olyan volt, mintha egy család lennének; négyen pedig a legjobb barátok voltak – még ha Ron szerelmes is volt Natalie–ba.

Szemmel láthatólag próbált mindig néhány lépés távolságot tartani Natalie–val. Natalie és Hermione persze továbbra is csak nevettek szegény Ronon, aki mindig ügyetlenül ejtett el egy tárgyat, ha éppen Natalie rámosolygott.

Jól mentek a dolgok, egészen november utolsó napjáig.

Harry próbált lábra állni, de egyszerűen nem sikerült. Az oldalához kapott, és görnyedve esett vissza a földre.

Hallotta, ahogy a halálfalók rohanva keresik: „Arra ment! El kell kapnunk!”

De egyszerűen nem bírt tovább menni, belekapaszkodott egy kiálló fatönkbe, és még egyszer megkísérelte a felállást.

Gyerünk, mozdulj! Nem kaphatnak el – próbálta magát bíztatni, ami valamelyest sikerült is. Nagy nehezen elindult a fatörzseknek támaszkodva, de nagyon nehezen ment. Érezte a szájában a fémes ízt, valószínű megharapta a száját – jött rá.

Nagyon lassú léptekkel haladt az egyre sötétebb erdőben, minél kevesebb zajt csapva. A varázspálcáját kénytelen volt ott hagyni, mert a halálfalók akkorra már megjelentek az erdő szélén.

Hirtelen neszt hallott a háta mögül, gyorsan megfordult. Szembe találta magát egy sötét taláros alakkal, így megnyugodott.

Piton volt az.

– Minden rendben, Potter? – kérdezte.

Miért hív így? – csodálkozott el Harry. Ezt most egy kicsit sem érdekelte: most már biztonságban volt.

– Nem igazán… – próbálta kinyögni. – Mindjárt ide érnek a többi halálfalók, menjünk!

Piton viszont nem mozdult, hanem egy másik alakra nézett. Az alakot nem lehetett tisztán kivenni a fáktól.

Legalább is Harry ezt látta, mikor lassan megfordult…

– Adava Kedavra! – hallatszott az idegen hangja a fák felől.

Harry rémülten nézte, ahogy a bájitaltan tanárja eldől – körülötte lelassult a világ, ahogyan a hátára esett.

– Ne! – ordította Harry torkaszakadtából. Nem érdekelte, ha egy halálfaló is meghallja a hangját…

… olyan hirtelen esett le az ágyból, hogy még a fejét is bevágta az éjjeliszekrénybe.

Ijedten nézett körbe, és próbált levegőt venni. Éjszaka van, a toronyban van, mindenki alszik. Kellett egy kis idő, mire rájött, hogy így van.

Próbált visszaemlékezni minden részletre, az erdő, a halálfalók, ahogy Piton meghal…

Gyorsan rávette a pulcsiját a pizsamájára, és belebújt a cipőjébe. Magához vette a pálcát, hogy legyen, ami fényt ad a sötét folyosón.

Sietve hagyta el a Griffendél–tornyot, meg sem állt a pincéig. Ott vett még egy nagy levegőt, de ettől sem nyugodott meg. Hármat kopogott Piton lakosztályának ajtaján, és várt.

Nemsokára kinyílt az ajtó, és megjelent a Bájitalmester előreszegezett pálcával. Meglátta Harryt, és leeresztette a pálcáját, szemében rémület csillant.

– Harry! Mi történt?– kérdezte, miközben betessékelte őt az ajtón.

Harry először nem mert megszólalni, de aztán kitört belőle az elkeseredettség:

– Tanár úr… – itt elakadt, egyszerűen nem tudta kinyögni, mi a baj.

Piton nem szólt egy szót sem, hanem magához húzta őt, ami furcsa gesztus volt tőle.

– Nyugodj meg… ugye rosszat álmodtál? Semmi baj nincs Harry…

– Dehogy nincs! Meg fog halni… és én nem tehetek semmit ellene! – tört ki elkeseredetten, és Piton sötétkék köntösébe temette az arcát.

Következő fejezet